Századok – 1993

Történeti irodalom - Dejiny Mad’arska. (Ism.: Niederhauser Emil) V–VI/852

TÖRTÉNETI IRODALOM 853 hogy az 1790-1848 közötti korszakot nemzeti megújulásnak tekinti (akár Bessenyei és társai felléptéig lehetne visszavezetni a kezdeteket). A magyar történetszemlélet nagy hiányossága, hogy a reformkor bűvöletében ezt a szélesebb összefüggést nem veszi figyelembe. Az 1848-as forradalom vonatkozásában teljesen igaza van Praiáknak, hogy a politikai elit nem volt hajlandó a nem magyarokat nemzetnek elismerni; ez fordította őket szembe a forradalommal. A szegedi nemzetiségi törvény már nagyon későn jött. Ugyancsak igaz, hogy a dualizmus korában a magyar vezető rétegnek jelentős befolyása volt a Monarchia külpolitikájára. Jónak tartjuk a terjedelmi megoszlást. A könyv egyharmada tárgyalja a középkort, másik harmada az 1526-1848 közti részt, és az utolsó harmad a forradalomtól napjainkig megy el. Az újabb korok szokásos túlhangsúlyozásával szemben ezeket az arányokat megfelelőbbeknek érezzük. A könyv kéziratát magyar szakemberek is látták, megtették megjegyzéseiket, s ezeket általában figyelembe is vették. Óhatatlanul maradtak persze kisebb tollhibák, olyan jelentéktelenek, hogy a munka érdemeit igazán nem csorbíthatják. Csak azért soroljuk fel, hogy a könyv esetleges második kiadásánál a szerzők felhasználhassák. Az augsburgi ütközet idején I. Ottó még nem volt császár (17. és 287. 1.); III. Béla jövedelmeit Marsina eltúlzottaknak tartja — Barta Gábor és János legújabb kutatásai szerint csak mintegy 25%-kal volt kevesebb az ismert forrásban jelzettnél (28. 1.); II. Lajos nem esett el a mohácsi csatában, hanem menekülés közben vízbe fulladt (71. 1); Martinuzzit nem „saját táborában", hanem alvinci kastélyában ölette meg Castaldo (84. 1.); Urbán Aladár kutatási bebizonyították, hogy Batthyány Lajos éppen nagyon is erélyesen szervezte a nemzetőrséget (170.1.); a második bécsi döntés nem október 30-án, hanem augusztus 30-án volt (260.1.); Kállay Miklós nem gróf volt, és Horthy Istvánt nem Horthy utódjává, hanem helyettesévé választották (263.1.); Dálnoki Miklós Béla nem hadseregével állt át, hanem csak maga ment át a szovjet hadsereghez (268. 1.); amikor szóba kerül Szent-Györgyi Albert (kulturális fejezetben), még nem volt emigráns (262. 1); Tisza István második kormánya csak 1917-ig tartott, nem 1918-ig (290. 1.). Világos: ezek tollhibák. Más az eset, amikor a szerzőkkel esetleg vitatkoznánk, vagy kiegészítést tartanánk szükségesnek. Meg kellett volna magyarázni, miért volt Károly Róbert 1301-es megkoronázása érvénytelen, s miért kellett utóbb még kétszer megkoronázni (49.1.). Magyarországon is van, aki úgy véli, II. Rákóczi Ferenc valamiféle felvilágosult abszolutizmusra törekedett, pedig véleményünk szerint inkább egy lengyel típusú nemesi köztársaságot akart (136. 1.). Az 1848-as forradalom tárgyalásánál hiányoljuk az első balázsfalvi román gyűlést (a másodikról szó esik) és a szerbek nemzeti kongresszusát. A dualizmus kori fejezetben kevés szó esik az élelmiszeriparról, pedig az a magyar kutatások szerint húzóágazat volt (a malmok jelentőségét kiemelik). Kassa bombázását 1941-ben Romportlová egyértelműen a németek akciójának tartja (261.1), a magyar kutatás azonban ezt kétségbe vonja. Nem kerül szóba a német kisebbség kapcsán a Volksbund, se az SS-be való toborzás. A fegyverszüneti szerződés értelmében Magyarországnak két hadosztállyal kellett volna részt vennie a háborúban, Romportlová szerint erre időhiány miatt már nem került sor (262. 1.), az újabb adatok arra mutatnak, hogy ez valójában nem volt a Szovjetunió érdeke, ezért nem szerepeltek a háborúban. Nyilvánvaló, Trianon megítélésében a szerzők nem azonosíthatják magukat a magyar szemponttal. Az, hogy ez súlyos sokkot okozott, szó szerint szerepel a szövegben, egyébként Romportlová úgy látja, hogy a szerződés csak a státus quo-t szentesítette. Nem teszi hozzá, hogy ez a status quo nem egészen két év alatt jött létre. Egyébként azonban, mint azt olykor jeleztük is, az értékelésekben a szerzők nagyjából azonos álláspontot foglalnak el, mint a magyar történészek. Egy alapos kivétel van: a nem magyar népek szerepének hangsúlyozása. Ennek a tényezőnek nagyobb figyelemre méltatása viszont a magyar történetírásra is ráférne. Másrészt arra is kell utalni: a szerzők ismételten — és joggal — írnak a magyarosításról, elítélik a dualizmus kori kormányok nemzetiségi politikáját de nem veszik tudomásul a természetes asszimilációt, holott az végül is nagyobb veszteségeket okozott, mint a sokszor éppen az ellenállást kiváltó erőszakos magyarosítás. Nyilván továbbra is maradnak a magyar fejlődés megítélésében vitás kérdések. Az azonban biztos, hogy a szerzők végül is nagyon világos, korrekt képet adtak Magyarország fejlődéséről. Ez ennek a kötetnek elévülhetetlen érdeme. Csak örülni lehet, hogy a cseh közönség ilyen könyvet kaphat a kezébe. S hálásak lehetünk a szerzőknek és a szerkesztőnek ezért a munkáért. A cseh olvasó számára saját szerzői minden bizonnyal hitelt érdemlőbbek, mint külföldiek. Tehát sokkal többet ért ennek a könyvnek a megírása, mint egy hasonló terjedelmű magyar munkának a lefordítása, eltekintve attól az egyszeri! ténytől, hogy a mai követelményeknek megfelelő ilyen összeállítás pillanatnyilag nincs is. A szerzők jól tették, hogy megírták ezt a könyvet. Niederhauser Emil