Századok – 1993

Közlemények - Barta Róbert: A brit Konzervatyv Párt az 1920-as években V–VI/706

710 BARTA RÓBERT ben nagyjából fordítva működött, így a két nagy párt vezetői hozzávetőlegesen ugyanolyan politikai hatalommal bírtak.1

1 A Konzervatív Párt esetében jelentős változás volt az, hogy amíg 1921-ig gyakorlatilag kettős vezetés érvényesült, vagyis a párt — Lordok Házában ülő — vezetője (ekkor Lord Curzon) egyenrangú volt a képviselőházi konzervatív vezérrel (A. Chamberlain), 1922 után ez a helyzet megváltozott. Bonar Law és később Stanley Baldwin egyedüli vezetőjévé vált pártjának és ettől fogva a párt Lordok Háza-beli vezetőjének nem volt több hatalma, mint bármelyik miniszternek a kormányban. Az első világháború után megnövekedett a helyi pártvezetők szerepe. Ezek a tory vezérek saját választókerületeiket, pártszervezeteiket nagymértékben befolyásolták (a Chamberlain család-West Midland, Sir James Oddy-Bradford, Sir Archibald Salvidge-Liverpool, Sir Percy Woodhause-Manchester, Earl of Derby-North West, Dukes of Portland and Devonshire-North-Midlands, stb.). A párt vezérei szoros kapcsolatot tartottak a nagy sajtóorgánumok vezetőivel is, közismert volt például Bonar Law és Wickham Steed (The Times) politikai kapcsolata, de a Daily Telegraph is jelentős hatást gyakorolt a konzervatív vezetésre.12 Korszakunkban a Konzervatív Pártnak három vezéregyénisége volt: A. Bonar Law (1911. november 23-től 1921. március 21-ig), A. Chamberlain (1921. március 21-től 1922. október 23-ig), majd újra A. Bonar Law (1922. október 23-től 1923. május 28-ig), végül S. Baldwin (1923. május 28-től 1937. május 31-ig).13 Bonar Law viszonylag ismeretlen politikusként került a párt élére 1911-ben, azzal a politikai törekvéssel, hogy a párt szélsőségeseit megtartsa a párton belül, továbbá, hogy bizalmat ébresszen a párttagságban, kialakított egyfajta erőskezű, optimista vezetési stílust, amit sokkal nagyobb szakértelemmel gyakorolt, mint elődje, A. Balfour. Részben ennek, és részben a párt befolyásos hangadóinak (party managers pld. Beaverbrook) köszönhetően tért vissza újra a párt élére 1922 októberében, amikor a konzervatívok nagy része a Lloyd George-féle koalíció ellen szavazott (Charlton Club Meeting). Austen Chamberlain, aki 1903-ban pénzügyminiszter volt (Chancellor of Exchequer) a brit Konzervatív Párt meghatározó egyéniségeként, több évtizedes politikai gyakorlat után került 1921-ben pártja élére. Egy év alatt elkövette az összes elkövethető politikai hibát; így súlyos vitákba keveredett a pártelit meghatározó tagjaival (Curzon, Law, Baldwin), a fiatalabb konzervatív politikusokkal szemben sorozatosan bizalmatlan volt, nem vette figyelembe az „alulról" érkező véleményeket, sőt a pártkonferenciát sem akarta összehívni. Egyéves pártvezéri működése szakadatlan kudarcok sorozatává vált, melyek nagy része abból eredt, hogy A. Chamberlain tipikusan viktoriánus tory volt, akinek már nem volt igazi mozgástere a háború utáni új viszonyok között. Stanley Baldwin, aki hosszú ideig a konzervatív vezetés második vonalába tartozott, 1923-tól, meglepően hosszú ideig, 1937-ig vezette pártját. Ez a tény azért is meglepő, mert Baldwint kortársai nem tartották elsőrendű politikusnak, inkább becsületességét, morális integritását hangsúlyozták, mint politikusi tehetségét, de a hallgatag skót biztos kézzel irányította a pártot, mélyreható reformokat kezdeményezett és hajtott végre a párton belül, meglepően kompromisszumkésznek és flexibilisnek mutatkozott, politikai kvalitásai pedig az Általános Sztrájk (1926) letörése kap-