Századok – 1993

Közlemények - Barta Róbert: A brit Konzervatyv Párt az 1920-as években V–VI/706

A BRIT KONZERVATÍV PÁRT AZ 1920-AS ÉVEKBEN 709 mellé (CCO, NUCCA) számos egyéb szerveződés társult, melyek feladata a párt népszerűsítése és tömegbázisának a szélesítése volt, különös tekintettel a fiatalokra, a nőkre és a munkásságra (Primrose League, Victorian League, Anti-Socialist Union, Constitutional Speakers' League, the Junior Imperial League, National Conservative League stb.). Ezek a szervezetek azonban számos tekintetben olyannyira szemben álltak egymással, hogy 1911 őszére úgy tűnt, a párt — a legszűkebb pártvezetést kivéve — teljesen szétzilálódik.7 A továbbiakban a párt talpra állásának és belső megerősödésének három fő tényezője volt: egyrészt az új pártvezér, Bonar Law, aki 1911-től folyamatosan biztosította a vezetés stabilitását, önbizalmat és offenzív pártpolitikát hirdetett és valósított meg. Másodsorban a háború, amely mintegy „igazolta" a konzervatívok nagy többsége által hirdetett protekcionista gazdaságpolitikát, „az ipar és a társadalom összefogását", hiszen a közös, össznemzeti háborús erőfeszítések tükrében a párt úgy jelenhetett meg, mint olyan politikai erő, amely mindig is ezt hirdette. Végül pedig, az előzőekhez szorosan kapcsolódva, a párt által hirdetett hazafias frazeológia termékeny talajra hullott, a háborús években ugyanis a társadalom nagy tömegei számára a Konzervatív Párt vált a brit birodalmi egység és dicsőség igazi letéteményesévé. A háború vége teljesen új helyzetet teremtett a brit belpolitikában. Az 1918-as választójogi törvény alapján a korábbi 7,7 millió helyett egyszerre csak 21,4 millió választópolgára lett Nagy-Britanniának, közöttük 8,4 millió nő.8

Ezzel párhuzamosan, a Munkáspárt lavinaszerű megerősödése, amely együtt járt a liberálisok gyors szétzilálódásával, teljesen átrendezte a belpolitikai erőviszonyokat. Mi sem jellemzőbb a Munkáspárt gyors előretörésére, mint az a tény, hogy míg 1913-ban a brit szakszervezetek nagyjából egymillió taggal rendelkeztek, 1927-re ez a szám három és félmillióra nőtt, s ez potenciálisan a Munkáspárt szavazóbázisát jelentette.9 Ezek a változások a Konzervatív Párt politikájának jelentős mértékű átalakulását eredményezték, melyről később még lesz szó, most azonban érdemes áttekinteni az új helyzet által kiváltott 20-as évekbeli szervezeti változásokat. 1918 után kétségkívül nagyobb szerepet kapott a pártvezetés, a párt arculata pedig egyre inkább középosztály-jelleget mutatott, tükrözve az ehhez a társadalmi csoporthoz tartozó szavazók megnövekedett súlyát és jelentőségét. A pártvezetés stratégiája az volt, hogy fokozatosan el kell távolodni a liberálisoktól, ki kell alakítani egy újfajta kétpártrendszert (Munkáspárt-konzervatívok) és erőteljes konzervatív offenzívába kell kezdeni a helyi pártszervezetek megerősítése és kibővítése terén. Helyesen látták a regionalizmus jelentőségét a brit belpolitikában; ezt az angolszász történettudomány csak a legutóbbi években ismerte fel és értékelte jelentőségének megfelelően.1

0 A párt első világháború utáni belső hatalmi struktúráját tekintve elsősorban a pártvezérrel és a pártvezetéssel kell foglalkoznunk. McKenzie alapműnek számító munkájában kimutatja, hogy a Konzervatív Párt vezetője elméletben és az általános politikai kérdések és döntések tekintetében sokkal nagyobb hatalommal rendelkezett, mint a gyakorlatban, illetve a párt belső ügyeiben, míg ez a Munkáspárt eseté-