Századok – 1993
Történeti irodalom - Kula; Marcin: Narodowe i rewolucyjne (Ism.: Niederhauser Emil) III–IV/571
542 TÖRTÉNETI IRODALOM 573 előhívja a rejtett nemzeti aktivitást, mint az ukránok esetében 1905 és 1917. El is kell helyeznie magát a nemzeti történelemben. Persze, aki a forradalom ellensége, az nem is tartozik a nemzethez. A missziótudat is jelentős, Kula ezt a franciáknál már a keresztes háborúk idején konstatálja. A forradalmat meg kell védeni a külső ellenséggel szemben, de éppen ezért szükség is van a külső ellenségre. Itt megint egy alfejezet következik a Szolidaritásról: eleve is volt a mozgalomban nemzeti vonás (a megsértett nemzeti méltóság tudata), a lengyel felkelések hagyománya is él benne. A munkásszimbólumokat a rendszer kisajátította, ezért volt szükség a nemzetiekre. 1970 táján még gyenge volt a nemzeti mozzanat, a szociális mellett, 1980 81-ben egyre erősödött. 1848-ra nem hivatkozott, mert azt már elfelejtették, 1905-re sem, mert azt a rendszer is magáénak vallotta. A kormányzat is nemzeti érveket használt: a Szolidaritás tönkreteszi az országot. A katonai diktatúra 1981. december 13-án megmentette az országot az idegen megszállástól. Igaz, olyannak érezték az emberek, mint a német megszállást, holott nem volt olyan. Kula az ellenzék józanodásában és a rendszer változásában bízik kiútként (1988-ban). A következő fejezet (Az erősen nemzetileg motivált forradalom sajátossága) ismét arra utal, hogy így többen mozgósíthatók, a nemzeti elnyomás amúgy is nyilvánvalóbb, mint a társadalmi, hiszen a kizsákmányolás nem egyforma súlyú. A forradalom létrejöttének Kula szerint két előfeltétele van, a hajlandóság és valamiféle alternatíva megléte. A nemzeti konfliktus nem vezet okvetlenül forradalomra, de megnyitja az útját. Olyan csoportok is csatlakoznak, amelyek a rendszer megdöntéséért nem harcoltak volna. A forradalom olykor a nemzeti harc mellékterméke, mint Koáciuszko esetében. Sok antikolonialista forradalom éppenséggel konzervatív, mert a modernizálással szemben a hagyományos értékeket védelmezi. A nemzeti motivációjú forradalom könnyebben meg is osztható. Az ilyen forradalmak gyakran xenofóbok. Az utolsó fejezet (A nemzeti határozza meg a forradalmit) arra utal, hogy az egész nemzeti múlt determinálja a forradalmat: 1980 augusztusa csak egy láncszem a lengyel felkelések sorában. A társadalom hajlandósága aktív vagy passzív álláspontra nehezen magyarázható. Az emigráns lengyel parasztok közül azok aktívabbak, akik olyan területről mentek el, ahol már régebben megszűnt a robot. A nemzeti kultúra határozta meg a közép-kelet-európai országokban a fasizmusok létrejöttét. A győztes forradalom is átvesz valamit a nemzeti hagyományból (Kemál a xenofóbiát, Robespierre a Legfelső Lény tiszteletét, vagy a szovjet építészet a klasszicizmust) A forradalmak általában vallásellenesek, de legújabban Latin-Amerikában már nem. A forradalmároknak többnyire olyan tömegekkel kellett számolniuk, amelyek vallásosak. A vallás nem mindig gátolta a forradalmakat, a feltámadás gondolata éppenséggel erőt ad. A vallás lehet csoportképző tényező. A nemzet viszonya más nemzetekhez is hathat, Gdaúsk 1980-ban azért központ, mert nyitott Európára. Ma a forradalmak menete a két szuperhatalom érdeklődésétől függ, ez csökkenti is a forradalom lehetőségét, meg az is, hogy a mai technika mellett nagy költségekkel jár. A külső fenyegetés radikalizálólag hat, a nagy forradalmak mindig ilyen körülmények közt mentek végbe. A mai helyzet inkább az önkorlátozás felé terel, ahogy az Lengyelországban is történt. Az új építése külső minták szerint, külső segítséggel mehet végbe. Nagy országokban más a forradalom menete, mint a kisebbekben, sőt a földrajzi tényezők is hatnak (nyílt síkság vagy hegyvidék). És persze a gazdasági tényezők is, de ez már külön feldolgozás témája lenne. A befejezésben Kula zseniális módon eleve többféle kritikát hoz fel a könyvével szemben. A történésznek mindig az általánosítás Scyllája és a részletek Charybdise közt kell járnia. Példáira mindig lehet ellenpéldát találni, a példák nem is összehasonlíthatóak. Minden forradalom más, mert örökölte az előzóek tapasztalatait. A túlzott általánosítás banalitásra vezet. Az általa felhozott példákat (és persze összehasonlíthatatlanul több példát hoz fel, mint amennyi ebbe az ismertetésbe belefért) sorra elmélyülten kellene elemezni, de akkor az egész nem féme bele egy könyvbe. Sok történész ezért, sajnos, nem is általánosít. Sok, állammal nem rendelkező kisebbség bele se fért ebbe a könyvbe. Van eset, ahol várható volna ellentét a nemzeti és forradalmi mozzanat közt, mégsincs. Minden általánosítás csak statisztikai jellegű lehet (úgy tűnik, hogy...) Egyetlen formula sem foghatja át a történelem gazdagságát. Általánosításra mégis szükség van, hiszen a kivétel is csak a szabályból érthető meg. A könyv végén terjedelmes bibliográfia található, mint Kula a bevezetőben jelezte, ez az általa olykor véletlenszerűen használt irodalom, nem a kérdés irodalma. Kula önkritikája után nyilván már kevés lehet a bírálat. Talán azt érdemes megemlíteni, hogy Kula a lengyel, az orosz, a török, a kínai, a latin-amerikai példák jóformán százait sorolja fel, de például egyszer sem szól az 1848-as forradalomról a Habsburg-birodalomban, holott a téma szempontjából ez nagyon is instruktiv lett volna. Persze ez nyilván összefügghet eddigi érdeklődésével. A másik, és nyilván alapvetőbb: Kula a reformot a „felülről" diktált forradalommal azonosítja, ha jól értjük (expressis verbis ezt nem mondja ki). És hát témája a forradalom, nem a reform. A kettő közti összefüggéssel viszont éppen a nemzeti mozzanat szempontjából talán érdemes lett volna foglalkozni. De
