Századok – 1993

Történeti irodalom - Széchenyi István válogatott művei I–III (Ism.: Urbán Aladár) III–IV/527

TÖRTÉNETI IRODALOM 531 lősségével és önvádjával", amelyhez majd 1848 előtt csatlakozik az a gondolat, hogy ő valamiért elátkozott, s kárhozatot hoz környezetére. Döblingben ez a nemzettel szembeni önváddá szélesül, s ez magyarázza döntését, hogy távol kíván maradni a politikától és nem hagyja el a gyógyintézetet. (Ezt kővetően a szerző kifejti, hogy Széchenyi fiatal korától a „psychosis depressziva" tüneteit mutatta, s felsorolja ennek különböző megnyilvánulásait.) A továbbiakban Gergely András a napló információinak a felhasználásával áttekinti az eseményeket, hogy Széchenyi miként fordul a politika felé, ismerkedik meg Wesselényivel, jut el az 1825. évi felajánláshoz, készít memorandumokat Metternichnek — és ismeri meg Crescence-ot. Ez a romantikus rajongás ad új értelmet és lendületet Széchenyinek, aki első jelentős művét, a Hitelt — bár burkolt formában — szerelmének ajánlja. A továbbiakban Gergely András a politikai fejlemények és Széchenyi írásai összefüggéseinek elemzése után érkezik el az általa feldolgozott korszak végéhez, felvázolva befejezésül az 1848-as eseményeket megelőzően Széchenyi politikai koncepcióját. Ennek lényegét abban látja, hogy az 1840-es évek változatlan politikai erőviszonyai a konzervatívoknak látszottak kedvezni, amit az Osztrák Birodalom számára a Habsburg-Romanov szövetség léte még tovább erősített. Ez a nézet, tehát az európai erőviszonyok tartós változatlanságának feltételezése Széchenyit inkább a konzervatívokhoz, mint a liberálisokhoz közelítette. Ez utóbbiak ugyanakkor érzékelték az európai erőviszonyok labilitását, figyelemmel kísérték a német és olasz egységtörekvéseket, s nem tartották kizártnak a forradalmi megmozdulásokat sem. Az 1848-ban bekövetkezett revolúciók elsöprő lendülete és látványos sikere késztette azután Széchenyit arra, hogy feladja addigi magatartását és vállalja az együttműködést többek között azzal a Kossuthtal, akit addig legfőbb politikai ellenfelének tekintett. Spira György az 1847 végén összeült országgyűlés kezdetétől veszi át az életrajzi vázlat folytatását, s mindenekelőtt Széchenyi akkori politikájának ellentmondásaira világít rá. Eszerint Széchenyi ekkor jut legmesszebb az ország polgári átalakítását célzó reformok helyeslésében (pl. az örökváltság kérdésében), ugyanakkor minden eddiginél nagyobb erőfeszítést tesz a kormány politikájának támogatására. Egyidejűleg megkísérli, hogy Kossuth kétségtelenül nagy befolyásának ellensúlyozására az ellenzék egyes tagjaiból egy „középpártot" hozzon létre. Széchenyinek a kormányhoz való sajátos viszonyát mutatja, hogy Apponyi kancellár felszólítására elkészítteti ugyan és publikálja helytartótanácsi munkatársai által kidolgozott közlekedési javaslatát, ebben azonban olyan nagyívű programot hirdet meg, amely csak akkor volna megvalósítható, ha a kormányzat — legalább gazdaságilag — az országot „egy sorba helyezné az osztrák örökös tartományokkal". A párizsi forradalom győzelmének híre 1848. március l-jén érkezik Pozsonyba, s másnap a követi tanácskozáson Kossuth bejelenti — Batthyányval, az Ellenzéki Párt vezérével egyetértésben —, hogy az országgyűlés munkájának meggyorsítása érdekében felirati javaslatot terjeszt elő. Amikor Széchenyi ezt nem tudja megakadályozni, Bécsbe siet, s felajánlkozik az udvarnak: ha királyi biztosi megbízást kap, úgy kemény kézzel fékezi meg az ellenzék befolyása alá került országgyűlést. Mivel a kormányzati körökben Széchenyivel szemben mindig élt a fenntartás, a kísérletnek nem sok esélye volt. A március 13-án kitört bécsi forradalom hírére István nádor is úgy vélte, hogy a rend fenntartására Batthyányi és Kossuthtot kell felkérni. Széchenyinek be kellett látnia, hogy eddigi békítő-áthidaló politikája csődött mondott, s hogy Metternich és Apponyi lemondása az országgyűlést követeléseinek fokozására fogja ösztönözni. Széchenyinek azt is fel kellett ismernie, hogy az ellentétek kiéleződése minden közvetítést lehetetlenné tesz, s így neki — aki „képtelen tétlenül szemlélni" az eljövendő sorsdöntő eseményeket — vagy egyik, vagy másik táborhoz csatlakoznia kell. Széchenyi számára — folytalja Spira György — „akinek a szemében a polgárosodás ügye mindenek fölölt való", nem kétséges, hogy helye „az átalakulás híveinek táborában" van. Még akkor is, ha ezek az erők a hatalomért is harcot kezdenek, „s ez az országot a forradalom útjára vezeti s ezzel az ellenforradalom visszavágása veszélyének is kiteszi". A fentiekben foglalható össze tömören Széchenyi fordulatának magyarázata, amivel március 14-én az alsótáblán állási foglalt Kossuth indítványa mellett. Másnap, 15-én az országgyűlés küldöttségével Bécsbe hajózva ő javasolja, hogy a királynál kieszközlendő kézirat tartalmazza a kitételt: az uralkodó távolléte idején a felségjogokat Magyarországon a nádor gyakorolja. Ezt követően — mondja az áttekintés — Széchenyi Bécsben „személyes összeköttetéseinek kiaknázásával ő is az élvonalban hadakozik azért, hogy a küldöttség a magyar kormány hamari kinevezésének az ígéretével térjen vissza Pozsonyba"Az olvasó amilyen egyetértéssel fogadta Spira György elemzését Széchenyi dilemmájáról és megváltozó viselkedésének indítékairól, az előbbiekben idézett szöveg kapcsán emlékezni kénytelen a napló március 16-i bejegyzésére: „Lajos főhercegnél. — Szaladgálás. Szavamra nem figyel senki...", illetve a másnapi reagálásra: „A finálét Kossuthnál főzik ki. — Én semmibe nem ártom magam!" Vagyis Széchenyi szövege nem említi közbenjárásának sikerét. Sőt a március 17-i eseményektől, amelyek során a nádor kieszközölte a tanácsadói nélkül maradt és önálló ítélőképességgel vajmi kevéssé rendelkező uralkodótól a felhatalmazást Batthyány miniszterelnöki megbízatására, kifejezetten elhatárolja magát. Vagyis nem vitatható ugyan