Századok – 1993

Folyóiratszemle - Leuchtenburg; William E.: A történész és a közélet II/380

380 FOLYÓIRATSZEMLE tokát fenntartó fuvarozók szakszervezetének elnöke gyűlölte a Kennedy-fivéreket és Jack Ruby-nak, aki elhallgattatta Oswaldot, közismertek voltak a maffiával való kapcsolatai. Az „igazság" kiderítése azonban egyre nehezebbé, szinte lehetetlenné vált: az eddig zárolt bizottsági jegyzőkönyvek nyilvánosságra hozása nem tárt fel semmilyen, eddig eltitkolt lényeges mozzanatot. A szemtanúk és a tragédiában kulcsszerepet játszók közül sokan meghaltak már; a Kennedy-gyilkosság így valószínűleg bevonul a rejtélyes bűnesetek sorába, mely feltehetően örökzöld témája marad az amatőr és — időnként — hivatásos történészek érdeklődésének. The Americal Historical Review, Vol. 97, No. 2. (April 1992), pp. 478-511. Ma. T. WILLIAM E. LEUCHTENBURG A TÖRTÉNÉSZ ÉS A KÖZÉLET William E. Leuchtenburg, aki jelenleg az University of North Carolina (Chapel Hill) William Rand Kenan, Jr. professzora, azAmerican Historical Association szokásos évi közgyűlésén megtartott elnöki beszédében napjaink egyik legvitatottabb kérdésével foglalkozott: vállaljon-e közszereplést a történész (tágabb értelemben az értelmiségi) és ha igen, milyen mértékben kapcsolódjon be a napi ügyek vitelébe; valamint arra keresett még választ az amerikai történészek szövetségének soros elnöke, hogy a jelen történései mennyire tükröződjenek a témaválasztásban és a témák kezelésében. A „jelen" és a történetírás viszonya felfogásában alapvetően két iskola különböztethető meg az amerikai történetírásban. Az a hagyomány, mely a történetírást bizonyos fokig — vagy akár teljesen — a ,jelen" követelményei alá rendeli, megtalálható volt az amerikai történészek között az AHA megszületésétől kezdve. Igaz, szinte egyidőben megjelent a másik tendencia is: Robert Livingston Schuyler az 1890-es években a „haszontalan történelem hasznosságáról" értekezett. A ,jelen" és a történetírás szoros kapcsolatát hirdetők két további csoportra oszlottak: egyrészt a James Harvey Robinson és Charles A. Beard által fémjelzett iskolába, mely szerint az aktuális témáknak elsőbbséget kell kapni a történelmi művekben; saját szavaikkal: „mindig alávetettük (a múltat) a jelennek"; másrészt a — többek között — Herbert Baxter Adan:* és John Hope Franklin által vezetett csoportba, mely a történészek feladatává tette a napi politika befolyásolását. így Franklin a kormány „szolgálatába állította" a American Historical Review-1 az I. világháború után, amikor csak olyan cikkeket közölt, melyek a németek háborús bűnösségét bizonygatták és felmentették a felelősség alól az antanthatalmakat, az Egyesült Államok háború alatti szövetségeseit. AII. világháború alatt a szövetségi kormányzat egy testületet hozott létre a diplomácia-történész John Phinney Baxter III. vezetésével a hírszerzés anyagainak elemzésére; ebből nőtt ki az Office of Strategic Services (OSS), amely a CIA elődje volt az 1940-es években. A történelmi jelentőségű Brown v. Board of Education (1954) ügyben hozott döntés előtt, mely törvénytelenné nyilvánította a faji szegregációt az iskolákban, a Legfelső Bíróság történészekhez fordult (pl. C. Vann Woodwardhoz) az eset történeti hátterét megvilágító adatokért. Hosszú azoknak a történészeknek a sora, akik aktív szerepet vállaltak a különböző kormányzatokban: Arthur M. Schlesinger Jr. Kennedy elnök tanácsadója volt az 1960-as évek elején, Eric Goldman pedig Johnson elnöké. Ekkor még nem is szóltunk azokról, akik a különböző állami és helyi kormányzatokban töltöttek be számos állást az évek során. Maga William E. Leuchtenburg is hosszan sorolta azokat a bizottságokat, testületeket, helyi állami és szövetségi hivatalokat, ahol és amelyeknek pályafutása alatt dolgozott úgy, hogy megőrizte történetírói integritását. Az AHA soros elnöke „új idők új szeleit" véli felfedezni olyan kurzusok megjelenésében egyes intézményekben, mint az „alkalmazott történelem" a pittsburgh-i Carnegie-Mellon Egyetemen. A felsorolt nagyszámú példa ellenére a másik a „jelen" és a történettudomány szétválasztása mellett kiálló hagyomány az erősebb. Míg a két oldal szoros kapcsolatának bemutatására kizárólag amerikai példákat hozott fel Leuchtenburg professzor, az utóbbi iskola exponensei között olyan kiemelkedő külföldi filozófusokkal és történészekkel találkozhatunk, mint Julien Benda, Wolf Lepenies, sőt Goethe is. Természetesen Benda agyonidézett művéről, Az írástudók árulásá-ról (La Trahison des clercs) van szó, még pontosabban arról a bekezdésről, ahol a francia író-űlozófüs sajnálkozását fejezi ki amiatt, hogy a művészet vagy a tudomány sáncaiba visszavonult embereket megvetés sújtja, és arról a részről, ahol Benda egyetértően idézi Goethe-t: „Hagyjuk a politikát a diplomatákra és a katonákra." A német Wolf Lepenies olvasatában Benda számára az „árulás" abban rejlik, hogy az értelmiségiek megpróbáltak beavatkozni a napi politikába. Az amerikai történészek nem fogadták el általában ezt a sommás megállapítást; Oscar Handlin mindössze arra figyelmeztetett, hogy hiba lenne azt ígérni: a történészek a jelen és a jövő problémáira megoldást tudnak ajánlani. Theodore S. Hamerow 1988-ban kifejtette: egyre inkább megerősödik a felismerés, hogy a tudomány nem tudja megoldani a társadalmi kérdéseket.