Századok – 1993

Történeti irodalom - Kratkaja Isztorija Vengrii sz drevnejsih vremen do nasih dnej (Ism.: Niederhauser Emil) II/346

350 TÖRTÉNETI IRODALOM 350 írja, de a represszió áldozatainak a számáról nem esik szó. Puskás szerint 150 000 ember hagyta el az országot, az általánosan elfogadott becslés a 200 000. Abban igaza van Puskasnak, hogy a konszolidáció után a diktatúra enyhült. A szovjet-magyar együttműködést az 1960-80-as években kitűnőnek mondja. Szó esik a gazdasági mechanizmus 1968-as reformjáról, amely a tervgazdálkodást a piaci viszonyokkal próbálta vegyíteni, ennek visszefékezéséről 1972-ben, és az 1978-as félrendszabályokról. Azt is elmondja, hogy Kelet-Európában itt volt a legnagyobb a demokratizálódás, de hogy miért és hogyan, arról nem szól. Van egy alfejezet a kulturális fejlődésről (terjedelmében több, mint az összes többi együttvéve), sok helyes megállapítással, de 1961-re teszi az általános iskola létrehozását, pedig csak reformjáról volt szó. A filmről sokkal hosszabban ír a szerző, mint a tudományról. Sok nevet olvashatunk, általában csakugyan a fontosabb írókét, művészekét. De a költők közül Nagy László és Pilinszky János hiányzik, és Aczél György neve sem fordul elő, pedig a korabeli kulturális fejlődés elválaszthatatlan tőle. Az utolsó fejezet csakugyan a könyv nyomdába adásáig megy el, Göncz Árpád köztársasági elnökké választása az utolsó mondat. De itt is még a baloldal állt az előtérben, különösen az új MSZP, amelynek több hely jut, mint az MDF-nek, ezt egyébként Puskás liberális pártnak mondja, míg az SZDSZ-et szélsőjobboldalinak, mert thatcherista gazdaságpolitikát javasol. Van néhány illusztráció is, a parlament épülete még az ötágú csillaggal, de az aláírás: a parlament 1989-ben. Van egy aláírás-csere is. A 427. lapon az aláírás Tito fogadását mondja Dinnyés Lajos által, valójában Petru Groza látható Nagy Ferenc és Szakasits társaságában, mögöttük Rákosi Mátyás. A helyes kép a 433. oldalon található, valóban Tito és Dinnyés, de itt szól az aláírás Grozáról. A könyv végén található egy rövid kronológia, sajnos ugyanolyan aránytalan az utolsó évtizedek javára, mint az egész könyv. A cirill-betűs bibliográfiában első helyen a marxizmus-leninizmus klasszikusai állnak, egyébként a magyar vonatkozású szovjet szakirodalom, meg a magyarországi kiadású orosz nyelvű elég jól van képviselve, a magyar nyelvű bibliográfia már eléggé válogatott, de az adott munkában elegendőnek tűnik. Végül a szokványos személynévmutató. Egyébként meg kell jegyezni, hogy az 1918-ig terjedő részeknél a helyneveket magyar alakjukban szerepeltetik, minden esetben megadva a mai hivatalos nevet. 1918 után ez már nem érdekes. Azt is meg kell jegyezni, hogy a nemzetiségek fejlődéséről végül is kevés szó esik, még Iszlamov fejezeteiben is (a hírhedt memorandum-per pl. kimaradt). Ez összefügg a könyv sorozatba tartozásával. A szlovákok, szerbek, horvátok és románok történetét a sorozatnak azok a kötetei tárgyalják, amelyek Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia rövid történetét tartalmazzák. A könyvet 1990. április 28-án adták nyomdába, december 3-án imprimálták, ezért jut el „napjainkig". Megtervezése és megírása nyilván korábbi, ez magyarázza jellegét, kronológiáját. Ha valamivel korábban készülnek el vele, és mondjuk 1988-ban vagy 1989-ben jelenik meg, majdnem korszerű lett volna, így azonban utolsó fejezeteiben már a megjelenés pillanatában elavult. Persze, a kronológiai határok radikális módosítása, a könyv átdolgozása egy új könyv megírását tette volna szükségessé, s ez pár évvel elodázta volna a megjelenést. De lehet, hogy érdemes lett volna. Még két megjegyzés. Az ilyen jellegű, szélesebb olvasóközönségnek szánt összefoglalások mindenütt a világon az eseménytörténetet állítják az előtérbe. Ami itt hiányzik: az állam szervezete, az államapparátus leírása. Susarinnak szűk terjedelme miatt nem volt módja rá. Iszlamov legalább a dualizmus vonatkozásában felvázolta ezt. Puskás, anélkül, hogy akarta volna, ad jó leírást a pártállamról, de az államapparátus teljes leírása nála is elmaradt. A másik: éppen az eseménytörténet miatt hiányzanak a fejlődés nagy vonalai: a középkori magyar állam európai szerepe és jelentősége, a magyar-Habsburg viszony egész problematikája, a magyar reformkor gazdasági és társadalmi törekvései, amilyenek más kelet-európai népeknél ebben a korban nem akadnak, az 1918-20-as óriási változás. Természetesen hiányzik a külföldi magyarság képe (ezen nyilván a sorozat egyéb kötetei sem segítenek). Nem a magyar fejlődés egyedülvalóságának a bemutatását hiányoljuk, ilyen ugyanis nem volt. Hanem a nemzeti lét nagy kérdéseit. Egy -egy mondatban felvillannak ezek a szövegben, de fejlődési sor nem alakul ki belőlük. Persze igaztalan ez a szemrehányás az érdemes szerzőknek: hazai összefoglaló munkáink sem állnak jobban ebben a tekintetben. Ezért megannyi (és még több le nem írt) kritikai megjegyzésünk ellenére mégis örömmel kell üdvözölni ezt a könyvet, a benne megnyilvánuló intellektuális erőfeszítést. És megköszönni a szerzőknek, hogy megírták. Niederhauser Emil