Századok – 1993

Beszámoló - 125 éves a Magyar Történelmi Társulat. Ünnepi ülésszak (Kovács Éva) II/332

BESZÁMOLÓ 339 történeten túli területekre is. Az 1947. évi 80. évforduló megrekedést, rezignáltságot tükröz a jelenkori olvasó szemében. 1967-ben, a társulat centenáriumi ünnepségén az elnöki beszámoló az előző száz év történetírását, mint az uralkodó osztály érdekeit kiszolgáló ideológiát marasztalta el. Ezzel magyarázták a közönség történelem iránti érdeklődésének mérséklődését. A 25 évvel ezelőtti értékeléssel szemben, jelenleg jóval több pozitív vonást tudunk felsorolni a társulat hagyományait vizsgálva — állította Benda Kálmán —: jelentős történeti irányzatok indulásának segítését, a népszerűsítő jelleg erősödését, a nemzeti érzés fejlődését. A társulat, a történettudomány és a közönség kapcsolatának európai és magyar vonatkozásait vázolta fel — a megnyitó szavai után — Glatz Ferenc. Az előadó áttekintette a 19. sz. közepétől a jelenkori európai és a magyar történettudományos intézményrendszer kialakulását, majd ugyanezek intézményes elhelyezkedését a társadalmakban. Megállapította, hogy az európai társadalomtudományi mozgalmakban a történettudomány mindenhol vezető szerepet játszott. Segítette ezt a szerepet a helyi értelmiség, a kialakuló művelődési adminisztráció, a középosztály történeti érdeklődése. Ezen intézményrendszer kialakulása nyomán létrejött az a társadalmi réteg, amely a nemzeti állam élményéből táplálkozva létrehozta a nemzeti művelődés eszményrendszerét. A történelem (az állampolgári ismeretek részeként) első számú ideológiai funkciót kapott, s ezen belül a nemzeti történelem a nemzeti-állami identitás „ragacsanyaga" lett. Szerves, elengedhetetlen tartozéka volt ennek mind Európában, mind Magyarországon az egyleti élet megindulása, szakmai folyóiratok megjelenése, konferenciák rendezése. Új intézményes szakmai műhelyek alakultak az iskolákban és az egyetemeken, valamint a közgyűjteményekben is, felügyelve a professzionálissá váló szakma érdekvédelmére. A történelem iránti széles körű érdeklődés egészen a 19-20. sz. fordulójáig tartott, amikor az ipari forradalom élményének hatására a történettudományra odafigyelő közönség száma megcsappant. Helyébe a technikai kérdések iránti közfigyelem lépett. A történeti társulatok Európa-szerte szűkkörű szakmai csoportokká váltak, s a belső szakmai problémák felé fordultak. A tudomány konzervatívabb lett, nem tudta feldolgozni a technikai-társadalmi újdonságokat. Ezen a ponton azonban Magyarország eltérő fejlődést mutatott — állította az előadó. 1920 után a magyar közéletben újból erőteljes virágzásnak indult a történelem iránti érdeklődés. Az okok között a trianoni sokk és az azt követő forradalmak szerepeltek. A történelem ugyanis a politikai élet terén felhasználható ideológia maradt, s az állam magát a társulatot is ideológiai fórumnak tekintette — nem csekély anyagi áldozatot hozva működtetésével. A támogatásra szükség volt, hiszen az előző évtizedek kultúrafenntartó ereje, a középosztály, teljesen lehanyatlott. 1945 után — miközben Nyugaton az új kultúraközvetítők: a sajtó, a film, a kiállítás stb. újabb tömegeket csábítottak el az egyleti élettől — Magyarországon a 20-as évekhez hasonlóan historizáló történeti program tartotta életben a közönség érdeklődését. Természetesen a módszer volt hasonló, nem a tartalom. Az állami dotáció kiszélesedésével a történetírás az állami propaganda részévé vált. 1956 után megújult a társulat munkája. Bevonta tagjai sorába a tanári, levéltárosi, muzeológusi szakma képviselőit is. Az új lehetőségek azonban gyakorta a Kádár-rendszer politikai tisztségviselőivel megkötött kompromisszum eredményei