Századok – 1993
Beszámoló - 125 éves a Magyar Történelmi Társulat. Ünnepi ülésszak (Kovács Éva) II/332
BESZÁMOLÓ 335 jelzett államjogi iskola, melyet a századforduló pozitivista irányultságú, eszmeáramlataiban és kutatási módszereiben európai rangú történetírói iskolái Oroszországban is felülmúltak. 1917 hatása némi idő elteltével jelentkezett, hiszen egészen a húszas évek végéig még egymás mellett élhettek az előző nemzedék polgári történetírói és a Pokrovszkij nevéhez kötődő vulgármarxista történetírás. A sztálinista történetírás 1934-37-re alakult ki az Oroszország történetének kutatásáról szóló állami és párthatározatok nyomán, s 1956-ig, a 20. kongresszusig érvényesült. A hruscsovi korszakban pezsgő történészi viták alakulhattak ki, melyek a brezsnyevi időszakban véget értek, ekkor újból a „kincstári vélemények" jelentették a döntő szót. De — eltérően a sztálini időszaktól — a hivatalostól elütő véleményt hangoztatók perifériára szorultak ugyan, de nem likvidálták őket. A 70-80-as évek történetírásának jellemzője — fejtette ki Szvák Gyula —, hogy pozitív kutatási eredmények tömege született meg, történeti koncepció nélkül. Az előadó ezután az Európához fűződő viszony, az orosz fejlődés és a nyugateurópai fejlődés eltérő és közös vonásainak aspektusán keresztül vizsgálta az orosz történetírás korszakait. Szvák Gyula szerint félő, hogy mára az az irányzat válik uralkodóvá, amely a különbözőséget kivételességtudattal ruházza fel, s új, organikus, nemzeti-nacionalista magyarázatokat ad, birodalmi nézőpontból. Az előadó felhívta arra a figyelmet, hogy a Magyar Russzisztikai Intézet infrastrukturális hátteret ad azokhoz a kutatásokhoz, melyek az orosz történetírás fejlődését próbálják nyomon követni. A Szvák Gyula előadásában is felvetett történeti kontinuitás-diszkontinuitás problémáját Tofik Iszlamov egy másik aspektusból, a birodalmi eszme aspektusából közelítette meg. Az előadó szerint az orosz történetírás jelenlegi helyzetét az útkeresés jellemzi. Oroszország — múltjához szorosan kötődve — keresi saját identitását. E múlthoz tartozik az orosz birodalmi eszme is. Igazán meghalt-e az Orosz Birodalom? — tette fel a kérdést Iszlamov. Egyértelmű válasz nincs erre. Látszólag igen, hiszen a különböző külső övezetek leválásával a birodalom felbomlott. Először a Karib-tengertől Afrikáig, Délkelet-Ázsiáig húzódó nagyhatalmi övezet szakadt le. Ezt az orosz közvélemény — Iszlamov szerint — még nem élte meg veszteségként. Hiszen a többség szerint e területek — túlzott nagyságuk miatt — csak kimerítették Oroszoroszág gazdasági erejét. A második övezet a szocialista országok táborának felbomlásával szűnt meg. A közvélemény ezen országok elvesztésével is hamar megbékült. (Altalános meggyőződés volt — így Iszlamov —, hogy a Szovjetunió tartotta el a szocialista országok népeit, akik ennek ellenére gyakran „hálátlannak" bizonyultak.) Nagyon érzékenyen érintette azonban lelkileg az oroszokat a harmadik övezet, a Balti-köztársaságok és a Kaukázuson túli államok kiválása. A közvélemény eddig „észre sem vette", hogy ezek nem Oroszországhoz tartozó területek, s most egycsapásra külföldre kerültek. Bonyolítja a problémát az ott lakó, mostanra kisebbségi létre kárhoztatott oroszok sorsa is. Az orosz kisebbségek — állította az előadó — csak részben természetes kivándorlás eredményei, gyakran nem jószántukból kerültek oda, s hosszú évtizedekig éltek ezeken a területeken, gyarapították az adott országot — ahol most másodrendű állampolgároknak érzik magukat. Az ellenszenv irántuk érthető, hiszen többségük nem tanulta meg a nemzeti nyelvet, jelenlétük szimbolizálja a gyarmatosítást — mondta az előadó. Mégis sokan vannak, akik a
