Századok – 1993

Beszámoló - 125 éves a Magyar Történelmi Társulat. Ünnepi ülésszak (Kovács Éva) II/332

BESZÁMOLÓ 333 A magyar és a délszláv történetírás vonásait Niederhauser Emil a civilizációs környezet különböző hatásaira vezette vissza. A magyar, horvát, szlovén és a dél-magyarországi szerb történetírásra a Habsburg Monarchia hatott, a szerbiai és montenegrói szerbek és a bolgárok történeti hagyományaira a Balkán nyomta rá bélyegét. A magyarok és a horvátok esetében meghatározó volt — fejtette ki az előadó —, hogy a két nép rendelkezett feudális elitrétegekkel, amelyek hordozták a történeti tudatot, tudatosították a történelmi hagyományokat. Szlovénia helyzete — ezzel szemben — sajátos, mert a kora középkori állam eltűnése után az elit is eltűnt, beolvadt a germán elembe, s így a saját múlt igénye sem alakulhatott ki. A szerbek és a bolgárok esetében a törökök kiirtották az elitréteget, hagyományaik — torzult formában — az egyházon keresztül éltek tovább. A magyar és a horvát történetírás korai szakaszában a nemesség, majd később — a nemzeti megújulás korában — a dilettáns papság történeti érdeklődéséből merítette társadalmi bázisát. A századfordulón mindkét nemzet esetében — állapította meg az előadó — kiépültek a szaktudományos intézmények, egyetemek, tudományos társaságok, akadémiák, melyek megindították a történeti források publikálását. A romantikus dilettantizmussal szemben teret hódított a pozitivizmus. Ennek központi témája a hazai történelem volt. A századelőre a szerb és a bolgár történetírás intézményes háttere is létrejött. Jellegzetes, hogy mindegyik történetírásban (kivéve a szlovénokét) meghatározó elem — a romantikus történetírás egyik maradványa — az „ősellenséggel" szembeni harc. A magyarok a németeket (Habsburgokat), szlávokat és egyes periódusokban Oroszországot, a horvátok a magyarokat, néha a Habsburgokat (de a németeket soha!) a szerbek Bizáncot, a törököket, a bolgárokat és a magyarokat, a bolgárok Bizáncon és a törökökön kívül a görögöket és a szerbeket kárhoztatták erre a szerepre. 1918 után teret nyertek a Nyugaton már korábban fellépő új irányzatok: a településtörténet, a szociológiai szemlélet, a gazdaságtörténet. Emellett — a szociáldemokrata pártok hatósugarában — kialakult a térségben a marxista történetírás. Ez is magába ötvözte azonban az előző időszak elemeit, mint pl. az „ősellenség"-képet, a nemzeti történetírás elsőbbségét. Új vonásai közé tartozott: az ad hoc territorialitás (a jelenkori államterület mindig is az illető nemzeté volt), és a társadalmi formációkon keresztül történő történelem bemutatás. Az ötvenes években a hangsúly a „kapcsolattörténetre", a közös osztályharcos múltra tevődött. Mára már sem az „ősellenség" felismerése, sem a „haladó" kapcsolatok vizsgálata nem lehet történészi feladat. A jövő a különböző történeti fejlődésű nemzetek összehasonlító vizsgálatában rejlik — állapította meg előadása végén Niederhauser Emil. A délszláv történetírás után a lengyel-magyar kapcsolatok 20. századi dilemmáiról tartott beszámolót Szokolay Katalin. A korszak kutatói gyakran egy-egy történeti esemény által kiváltott rokonszenv (Kosciusko-felkelés, 1848-49, 1863, a II. világháború lengyel menekültjei, 1956, 1980-81 stb.) hatását vélik felfedezni a lengyel-magyar barátság sajátos történeti jelenségében. Ezzel szemben — Szokolay Katalin szerint — a közös történeti múlt kapcsolódási pontjai mellett meghatározóak még az országok geopolitikai elhelyezkedéséből, két vagy három nagyhatalom közé való bezártságából, a térség.etnikai kevertségéből adódó következmények, melyek többször — esetleg némi fáziskéséssel — hasonló helyzetet idéztek elő a két nép