Századok – 1993
Közlemények - Tomka Béla: A Hitler-jelenség és a Harmadik Birodalom uralmi rendszere II/312
328 ТОМКА BÉLA nem oldozza fel az egyént az erköcsi felelősségét alól: „a történelmi magyarázat egy dolog, s a felelősség egy másik"82 -íija Mason. Az individuum történelemalakító szerepére vonatkozó elméleti megfontolásokon túl a források sem bizonyítják, hogy Hitler egyszemélyben határozta volna meg a Harmadik Birodalom politikáját. Az intencionalista oldalról sokat hangoztatott tény, hogy Hitler politikai programjában annak kialakulásától az utolsó percig messzemenően az azonosságok domináltak, azt a kérdést veti fel, hogy ezek közül miért sikerült egyeseket megvalósítani, másokat pedig nem? Miért valósultak meg például a faji politika területén egyes, maguk a náci vezetők által is utópikusnak tartott programpontok, s miért kellett más, az ideológia szempontjából ugyancsak fontos területeken (pl. eutanázia, egyházüldözés) visszavonulniuk? Bár Hitler a külvilág előtt a mindenható „Führer"-ként jelent meg, kétségkívül megállapítható, hogy a fontos politikai döntések korántsem mindig Hitler elképzeléseinek megvalósítását jelentették, hanem a párt- és állami szervek kaotikus kompetenciaharcainak eredményeként jöttek létre. Hitler akaratával ugyan nyíltan senki sem szegülhetett szembe, rejtett módon azonban ez gyakran megtörtént.83 Nyilvánvaló ez még akkor is, ha megdöbbentően csekély az a forrásanyag, mely Hitler indítékait expressis verbis elárulja, még olyan döntő fontosságú ügyekben is, mint az Endlösung. A források töredékessége nem elsősorban megsemmisülésük következménye, hanem szimptomatikus a Harmadik Birodalom döntéshoztali mechanizmusára vonatkozóan, annak felszabdaltsága, ad-hoc jellege, s Hitler szóbeli utasításokat előnyben részesítő kormányzási módszere tükröződik benne. Sok jel mutat arra, hogy Hitler maga is megértette, „nélkülözhetetlenségét" a Führer-kultusz adja, s nem az, ha egészében ellenőrzi a konfliktusokban bővelkedő döntéshozatali mechanizmust. Ellenkezőleg, a mítosz fenntartásához arra volt szükség, hogy csupán a legszükségesebb esetekben avatkozzon közbe. Különösen nyilvánvalóak Hitler hatalmának korlátai azóta, hogy a náci uralmi rendszer vizsgálata új módszerekkel is megindult, s a felhőrégiók, a legfelső adminisztráció mellett a döntéshozatali folyamat egészének — pl. a törvényhozásnak — s a „mikroszintnek" a társadalomtörténeti kutatása is megkezdődött. Az utóbbi időben különösen megélénkült az „Alltagsgeschichte", a mindennapi élet történetének feltárása, s ez a — persze korántsem problémátlan módszertanú — részdiszciplína mára egyértelműen megtalálta helyét a Harmadik Birodalom kutatásában.84 Ezen, a regionális és helytörténeti kutatáshoz kapcsolódó „történelem alulról"-perspektíva révén szerzett empirikus adatok sokasága jelentősen hozzájárult a strukturalistafunkcionalista interpretáció további térnyeréséhez.8 5 A társadalomtörténeti kutatások szerint egy sor területen csak részleges lehetett a totaliter uralmi igények megvalósítása. „A lakosság politikai magatartásának pontos, empirikus vizsgálata ellentmond a totalitarizmuselméletek által inspirált elképzeléseknek, egy (...) »atomizált«, s ezáltal az indoktrinális erőszaknak tökéletesen kiszolgáltatott individuumról."86 Számtalan olyan önvédelmi mechanizmus létezett, mely bizonyos fokú autonómiát biztosított a társadalomnak, s ezáltal a központi, monolitikus irányítás e szférákban nem érvényesülhetett. Ezen új eredmények is ráirányítják a figyelmet arra, hogy megengedhetetlen a konkrét társadalmi viszonyok elemzése helyett az ideológiának
