Századok – 1993
Közlemények - Tomka Béla: A Hitler-jelenség és a Harmadik Birodalom uralmi rendszere II/312
326 ТОМКА BÉLA például 1934 októberében a gazdasági minisztérium ellenállása miatt közvetlenül a Führerhez fordult a Munkafront hatáskörének jelentős kiterjesztését célzó rendelettervezetével. Hitler jóvá is hagyta azt, Schacht, Frick, sőt Hess csak utólag tiltakozhattak ellene, s mutathattak rá érvényes törvényekkel való ellentmondásaira. Ezekután egyetlen út maradt csupán: a végrehajtás elszabotálása.71 A strukturalisták nem tagadják Hitler ideológiájának jelentőségét, de úgy vélik, hogy a Führer — és párthívei — ideológiáját legfontosabb pontjaikra vonatkozóan sem szabad csupán primer módon értelmezni. A szimbolikus Führer-autoritás lényegesen nagyobb szerephez jutott a rezsim működésében, mint Hitler közvetlen irányító tevékenysége. Ennek megfelelően az ideológia sem cselekvési programként szolgált, hanem főként funkcionális jelentőséggel rendelkezett. A valódi, reális célok nélküli mozgalom igényelte a „végkép" biztosítását, a jövőhit erősítését, s így az ideológia az állandó politikai mobilizáció eszköze volt, egyfajta cselekvéspótlékot jelentett. Konkrétabban: Hitler szavainak elemzése azt mutatja, hogy központi célja, a keleti Lebensraum meghódítása 1939^10-ig jórészt csupán „egy ideológiai metafora funkcióját töltötte be, egy szimbólum volt az újabb és újabb külpolitikai aktivitás megindoklására, hogy a tökéletes nemzeti szabadság „végállapotát" elérjék..."72 A zsidóüldözés funkciója is hasonló: az állandó belső harc és a párt folyamatos mozgásának fenntartását szolgálta. Amikor Hitler a mozgalom kielégítése érdekében egyre inkább frázisai-ígéretei beváltására kényszerült, a mozgalom kifulladása valós veszéllyé vált, hiszen a zsidóság megsemmisítése az antiszemitizmus mint propagandaeszköz elvesztését is jelentette - véli Broszat, a háborús szakaszt illetően az akciók titkosságának ismeretében kevésbé meggyőzően. Bár a Harmadik Birodalomról Broszat és Mommsen által alkotott kép alig tér el egymástól — mivel Hitlert mindketten főként a mozgalom és a náci ideológia „propagandistájának, s nem húvös fejű vezérének tartják — , interpretációjukban annyi különbség mégis kimutatható, hogy az utóbbi még engesztelhetetlenebbül képviseli álláspontját. Ennek kifejeződése, hogy összefoglaló értékelésében — szinte provokatívan, bár véleményét lényegét illetően máig fenntartva — Hitlert egy „gyakran bizonytalan, kizárólag saját presztízsének, s személyes autoritásának megóvására ügyelő, környezete által a legerőteljesebben befolyásolt, sok tekintetben gyenge diktátor"73 -ként jellemzi, aki „részleges adottságok és extrém dilettantizmus keveréke"ként7 4 képtelen volt a rezsimben kialakuló káosz megszüntetésére. Broszaték -a „Verharmlosung" már említett funkcionalista vádjára válaszolva megfordítják az érvelést: nem csupán félrevezetőnek tartják Hitler demonizálását, s a Harmadik Birodalom mesterséges racionalizálását, hanem a náci bűnök és bűnösök felmentésének is, hiszen ezáltal a felelősség túlnyomó részét Hitler viseli, noha a társadalom jelentős rétegei, például a gazdasági-katonai elit nyilvánvaló bűnrészesek voltak. Broszat és Mommsen nem csupán a belpolitika terén, hanem a külpolitikában is relativizálja Hitler személyes befolyását.7 5 A nácik által megszállt területek második világháborús történetének tapasztalatai kétségtelenül alátámasztják a polikrácia tézisét. Egy példával élve, Csehszlovákia feldarabolása és megszállása is ilyen körülmények között ment végbe. Az újonnan meghódított területeken a nácik sokkal szabadabban — pl. a bürokráciától sem korlátozottan — valósíthatták meg elképze-
