Századok – 1993
Közlemények - Tomka Béla: A Hitler-jelenség és a Harmadik Birodalom uralmi rendszere II/312
A HITLER-JELENSÉG ÉS A HARMADIK BIRODALOM 317 a „vizsgált" személy között nyilvánvalóan hiányzik. Hitler nem mesélte el életét a pszichiáter rendelőjében, az orvos — illetve a pszichotörténész — nem tudta a klasszikus módszerekkel feltárni Hitler vágyait, érzéseit, ösztöneit, nem volt képes rákérdezni álmaira stb. Ettől a kritikai megjegyzéstől eltekintve is kétséges, hogy az individuálpszichológiai fejtegetések — esetenként lebilincselően érdekes gondolatmenetük, s briliáns belső logikájuk ellenére — valóban jelentősen gazdagítják-e történeti tudásunkat. Hiszen szükséges-e gázmérgezés átélése ahhoz, hogy a korban valaki Hitlerhez hasonlóan szélsőséges fajelméleti nézeteket valljon? A zsidóüldözésekben résztvevő náciknak nyilván nem mindegyike szenvedett Hitlerhez hasonló traumát, hanem „egyszerűen" a társadalmi környezet formálta őket hasonlóvá. Binion szerint Hitler azért akarta újra naggyá tenni Németországot, hogy kompenzálja anyja halálát. Ez sem tűnik az agresszív német külpolitika elfogadhatóbb magyarázatának, mint például a versailles-i szerződés okozta nemzeti sérelmek sorozata. Binion munkájának legkevésbé meggyőző része, amely összefüggést keres Hitler individuális pszichopatológiája és a német társadalomban elért sikerei között. Hogyan vált lehetségessé, hogy a pszichohistória állítása szerint zavart személyiségű Hitler képes volt a döntően nyilván egészséges személyiségű emberekből álló társadalomban elfogadtatni céljait? Más megfogalmazásban: ,Adolf Hitler gyermekségtörténete bizonyosan rendelkezik számtalan párhuzammal és analógiával, s így ez semmiképpen sem tekinthető egyedinek. Egyedi volt azonban Hitler politikája maga."28 Milyen körülmények, társadalmi adottságok tették lehetővé ezt a politikát? Megfelelő módszertan híján Binion végül — határozott ígérete ellenére — nem kínálja Hitler sikerének elfogadhatóbb értelmezését, mint a hagyományos, illetve a társadalomtörténeti interpretációk. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a pszichohistóriai értelmezések legjobbjai kétségkívül alkalmasak néhány eddig alig vizsgált kérdés megválaszolására, a történész eszköztárának bővítésére. Amennyiben vizsgálatuk középpontjában az individuum áll, s ennek cselekvési motívumait kutatják, új, releváns ismeretekhez vezethet a módszer alkalmazása. Eközben azonban az interpretációk — minden ellenkező irányú törekvésük ellenére — mintegy „vértranszfúziót adnak"29 a személyiség kultuszának, elhanyagolják a tágabb társadalmi-politikai környezetet, strukturális ösz -szefüggéseket, s így aligha kerülhetik el a monokauzális magyarázat veszélyét. Nem egyszerűen a pszichohistória, hanem a biográfia mint műfaj problémájával állunk tehát szemben. Hans-Ulrich Wehler mondataiban is ilyen értelmű szkepszis tükröződik: „...a történeti kutatás a társadalmi, individuumon túli motívumokra és hatásokra, s nem az ún. individuális motívumokra kell koncentráljon. Ezért az analitikus szociálpszichológiának lényegesen nagyobb az értéke a történész számára, mint az individuálanalízisnek... Ha azonban biográfia születik, akkor az a pszichoanalízis segítségével történjen."30 Szimptomatikus, hogy több újabb Hitler-elemzés tudatosan elutasítja az életrajz-központú fcldolgozásmódot. Sebastian Haffner — más szempontból problematikus — munkáján kívül31 mindenekelőtt J. P. Stern könyvét kell megemlítenünk. Az angol szerző is Hitler hitvallása, valamint a német nép értékei és meggyőződése közötti kapcsolatot, vagyis a nácizmus kultúrtörténeti gyökereit kutatja. Szemantikai eszközökkel vizsgálja a 20-as és 30-as évek németországi nagypolgárságának meg-
