Századok – 1993

Közlemények - Tomka Béla: A Hitler-jelenség és a Harmadik Birodalom uralmi rendszere II/312

314 ТОМКА BÉLA általános módszertani problémáról — lényegében az individuum történelemben betöltött szerepéről — van szó. Mennyire képes hatni az egyes ember a történelem menetére, milyen jelentőség tulajdonítható neki az interpretációban? Hogyan választhatók el a vak erők, a személytelen tényezők a személyekhez kötődőektől? Képes lehet-e egyáltalán egy biográfia a történelmi folyamatban összefonódott individuális és társadalmi faktorok megfelelő súlyozására, a Hitler-sikerek endogén-exogén tényezőinek szétválasztására? Hitler személyiségének egyes vonásai — pl. szónoki képessége —, mint sikereinek zálogai, már a kortárs Konrad Heiden magyarul is olvasható munkája — Hitler első komoly életrajza — óta állandóan visszatérő motívumok az irodalomban. Heiden „beszédművész"-ként emlegette Hitlert,10

s arról írt, hogy szónoki tehetsége — a tömeggyűlések hatásos megrendezésének adottságával párosulva — tette lehetővé nagy tömeghatását: „Hitler gyűlésein nincsenek végül hallgatók, hanem csak résztvevők - ez az ő sikerének első nagy titka."11

Beszédeinek hatásosságát az adja továbbá, hogy „szónoklása tetőpontján önmagától elcsábíttatott ember ő, és akár a legtisztább igazságot mondja, akár vastagon hazudik, az amit éppen mond abban a pillanatban, mindenesetre annyira lényének, hangulatának, egész cselekvése mély szükségszerűségéről való meggyőződésének kifejezése, hogy még a hazugságból is az őszinte igazság varázsárama ömlik át a hallgatókba. Az embernek és szavának egysége: ez sikerének (...) nagy titka."1

2 Alan Bullock — a háború után sokáig legtekintélyesebbnek számító Hitler-biográfus — szerint is „Hitler volt a történelem legnagyobb demagógja,"13

s rajta kívül még sok történész véli úgy, hogy beszédeinek tempója, ritmusa, hangsúlyozása, dinamikája, hanghordozása és hangszíne sokkal fontosabb volt, mint maga a tartalom.14

Bullock életrajzában Hitlert — Hermann Rauschninghoz csatlakozva15

— mint egy machiavellisztikus, minden lelkiismeret nélkül hatalomratörő, elvtelen opportunistát, alapjában irány nélkül tevékenykedő politikust ábrázolja, aki a „nihilizmus forradalmát" hajtja végre pártjával, az akaratát a társadalomra erőszakoló NSDAP-val. Következésképpen az egész Harmadik Birodalom megértésének kulcsa Hitler megértése — véli Bullock —, még akkor is, ha a nácik hatalomrajutása társadalmi-gazdasági-pszichológiai tényezők eredménye is volt. A maga nemében zseniális Hitler politikusi vénájába ragyogó szónoki képessége mellett beletartozott a blöffölés és a demagógia, emellett mint teátrális-kultikus tömegrendezvények rendezője is kitűnt, képes volt a cselekvési alternatívákat gyorsan felismerni, s hidegvérűen, kockázatot is vállalva cselekedni, beleélni magát az ellenfél pozíciójába stb. Hatalmát szinte kizárólag ezeknek a démonikus tulajdonságainak, akaratának köszönheti: „Bármennyire fontos is volt a külső segítség, Hitler sikereinek alapja saját energiája és politikai vezetői képessége volt."16 -írja Bullock. A 70-es években született Hitler-életrajzok jellemzője az a törekvés, hogy a háború utáni időszak említett „demonizáló" tendenciáit kiiktassák. Fokozottan jelentkezett bennük a felismerés, hogy Hitler bizonyos területeken valóban az átlagtól eltérő képességekkel és adottságokkal rendelkezett, de összességében semmi sem predesztinálta őt arra, hogy „Führer" legyen, s különösen nem későbbi — negatív értelmű — világtörténeti szerepére. Az eddigi valószínűleg legsikerültebb munkát, Joachim Fest „Hitler"-jét is ez a szemlélet jellemzi. Fest közel ezerkétszáz oldalas