Századok – 1993

Közlemények - Mesterházy Károly: A magyar honfoglalás régészetének ötven éve II/270

A HONFOGLALÁSKOR RÉGÉSZETÉNEK ÖTVEN ÉVE 281 zárólag a második fejezetre irányult, bár sok helyes észrevételt is tartalmaz, alapjában félresikerült. Végső konlúziója ugyanis az volt, hogy László Gyula egyetlen adatára sem lehet építeni, amivel a nagycsalád létét igazolni akarja. László ugyanis elődeinek hibás temetőtérképeit átrajzolta, a többnyire hibás égtájjelöléseket kijavította. Fettich, aki maga is ludas volt a kenézlői helyszínrajz hibás égtájjelölésében, erre a tényre ellentámadással válaszolt. Alulmaradt - a hibás jelölésekben Lászlónak volt igaza. A végzetes tévedés nem is ebben volt: Lászlónak akkor is igaza lett volna, ha a tájolások egészen mások. A temetők rendszere ugyanis ettől nem változott volna meg. László tévedései másból fakadtak. A régészeti adatok hiányát kitöltő néprajzi, nyelvészeti, történeti rekonstrukciók ingatagsága László elgondolásait is magukkal rántották (a kertes város elméletének megingása az avar kapcsolatokat, a Hómanféle megtelepedési térkép az erre épülő gondolatokat, stb.). A hibák gyökereit, a felvetődő kérdésekre adott újabb válaszokat egy újabb nemzedék indult keresni. A honfoglaláskori régészet új útjai és a László „iskola" Fettich bírálatára csak 1950-ben jelent meg László Gyula válasza. Az avar társadalomról is készen levő könyve után korábbi megállapításait árnyaltabban látta, de Fettich fő ellenvetéseit elhárította. A nagycsaláddal kapcsolatos eredményeit fenntartotta, de elismerte, hogy sok vonatkozásban túlértékelte annak szerepét, és a társadalom rétegezettségét elmosta. A korszak áldatlan tudományellenes intézkedései, a kritika-önkritika „elvtársias" légköre ellenére megvédte álláspontját: „Az az alapmagatartás, hogy a temető képében az élet vetületét láttam, a mellékletekben pedig társadalmi rangjelzőt, helyes volt. A kor zsargonjában megfogalmazott önbírálata (a hibás általánosítások azért következtek be, „mert nem volt történeti osztályszemléletem, és nem ismertem behatóan azt a szovjet szakirodalmat, amelynek temetőelemzései éppen azt a szemléletet tárják fel gazdagon" Arch. Ért. 1950. 142.) pedig jó példája annak, hogy a fölényes szakismeretű kutató hogyan háríthatja el a demagógiát (ugyanis az akkori marxista átképzők nem Zbruevát kérték számon a kutatóktól, hanem a „klasszikusok" idézgetését). A marxista klasszikusok felhasználásának módjára elsőként Molnár Erik adott iskolapéldát. Már első könyvében, melyet „sok új szempontot adva" László Gyula is forgatott, megóvta az Árpád-kori magyar történetnek ezen ideológia szerinti vulgarizált változatát. Ezt a brosúrát fejlesztette aztán tovább. A sokkal részletesebb és elmélyültebb változat maradt két évtizedig a magyar történetírás alapvetése, melynek történeti elemzései etalonnak számítottak mindenki számára. Vagy nem számított marxistának. Ez azonban az 50-es években nem egy történeti iskola melletti vagy vele szembeni állásfoglalást jelentett, hanem megbélyegzést, a tudományos életből való mennél teljesebb kirekesztést. Az intézményeket átszervezték, és a nem marxista tudósokat kiebrudalták az akadémiáról (Fettich Nándor), a vezető állásokból (Fettich, Huszár Lajos, mindkettőjük leváltása, és Fettich 49 évesen való nyugdíjazása az Eszterházy kincsek ürügyén történt), az egyetemről (nem került László Gyula sem a kolozsvári egyetemről a budapestire, bár 1949-ben meghívták), a múzeumokból (Sőregi Jánost Debrecenből, azzal az indokkal, hogy nem szolgáltatta be a Futár c. nyilas lapot. A valóságban a múzeum menekített és visszaküldött ládáiból való