Századok – 1993

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-történetírás fordulata 1879 és 1918 között II/239

A LEVANTE-TÖRTÉNETÍRÁS 1879-1918 KÖZÖTT 247 mostani viszonyok között „a világforgalom fő vonaláról a korábbi értelemben nem lehet már beszélni, hiszen az egész földgolyót befonja már a nemzetközi utak sokszálú hálózata."4

0 Végül: az Európa és Ázsia közötti távolsági kereskedelem régi — nem Afrika körüli — útvonalai is jelentős mértékben módosultak azzal, hogy 1869-ben átadták a forgalomnak a Szuezi-csatornát.4

1

Minthogy a munkálatok 1859 óta folytak, Hunfalvy János 1866. évi értekezésében már a küszöbönálló esemény várható hatásait is fontolóra vette. Az Indiába vezető rövidebb tengeri út hamaros megnyitásának persze nagy fontosságot tulajdonított, de nem mulasztotta el hozzáfűzni, hogy a modern világpiac atlanti központú jellegén „a Szuezi-csatorna se fog nagy változást tenni". Másrészt arra figyelmeztetett, hogy a csatorna üzembe helyezésével „Európa nyugati hajós nemzetei" még kevésbé fognak Magyarországon keresztül közlekedni a Közel-Kelet, Perzsia és India felé, „jóllehet Londonból Indiába a legrövidebb út hazánkon vonul keresztül. Ezen legrövidebb, de egyszersmind legköltségesebb utat legfeljebb némi postai és személyközlekedés fogja választani."4

2

Jastrow pedig majd két évtizeddel a csatorna üzembe helyezése után arról elmélkedett, hogy Anglia összeköttetése a Földközi-tengeren és a Szuezi-csatornán át Indiával, ha a jelenkor viszonyai között nem is fő útja már a világkereskedelemnek, mégis különleges gazdasági és stratégiai előnyöket biztosít. Nevezetes régi „keresztútját" viszont, amely — az egykori „négyszögű" forgalom keleti oldala mentén — a nagy dél-oroszországi folyóktól a Fekete-tengeren át az égei-tengeri szigetekhez vezet, bármikor elzárhatja az a hatalom, amely a tengerszorosokat birtokolja. „Ebben rejlik ma is ... a Boszporusz jelentősége, Konstantinápoly fontossága"- a keleti kérdés kulcsa.4

3 Éppen ebben az összefüggésben kell elmondanunk, hogy a keleti kérdés alakulásához, a török birodalom felbomlásához fűzött korábbi várakozások nemcsak gazdasági, hanem politikai és katonai tekintetben is túlzottnak bizonyultak. „Die Russen gehen nach Constaniinopel. Was wird die Folge seyn?" - jegyezte fel naplójába Széchenyi a számos kortársában is felötlő kérdést 1829 augusztusában,44

amikor Gyibics cári tábornok sumlai áttörése és Drinápoly bevétele közvetlen esélyt adott Konstantinápoly elfoglalására, és szinte a szó szoros értelmében „karnyújtásnyi közelségbe hozta a Porta széthullásának nagy eseményét", amit Kaunitz kancellár már az 1770-es években sem hagyott számításon kívül.45

Nos, az oroszok nem vonultak be Konstantinápolyba, mert attól kellett tartaniok, hogy ez a döntő lépés (Berzeviczy egykori szavaival szólva)4

6

a „féltékeny európai hatalmak" koalícióját hívhatja létre ellenük. így az 1829 szeptemberében megkötött drinápolyi békeszerződés, bár újabb súlyos állomását jelezte az oszmán birodalom hanyatlásának, mégis lehetőséget adott továbbélésére, és elnyújtotta-meghosszabbította felbomlásának processzusát. Folytatódott a nagypolitikai játszma a Balkánon és a Boszporusz körül: jegyzékváltásokon, szerződéseken és ellenszerződéseken át — köztük olyanokon, amelyek a török birodalom „függetlenségét és területi épségét" garantálták, a tengerszorosokat pedig nemzetközi ellenőrzés alá helyezték —, mert Oroszország is, Anglia is a területi status quo alapjainak fenntartását tekintette időről időre levantei érdekei biztosítékának egymással (és más hatalmakkal) szemben.47

Sőt az 1853-1856. évi krími háború — amelyben a törökkel szövetkezve Anglia és Franciaország is hadba lépett Oroszország ellen, Ausztria pedig semleges maradt, de a Krím-fél-