Századok – 1993

Tanulmányok - Niederhauser Emil: A cseh történetírás történetéből II/201

234 NIEDERHAUSER EMIL routka (1860-1912) klasszika filológiai képzést kapott, ő lett az ókori történelem első tanára Prágában, a császárkor és a filozófia érdekelte, Julianusról (1902) és Marcus Aureliusról (1908) írt, nagy görög szintézist is készült kiadni, de csak az őskort tárgyaló I. kötetig jutott el (1908). Josef Vanéura (1870-1930), a római jog tanára, papirológiával meg az egyiptomi földkönyvekkel foglalkozott, és megírta a római köztársaság agrárjogát (1908). Az egyetlen, ebből a mellékszínből kiemelkedő, megint, mint Niederle, európai méretű egyéniség Bedíich Hrozny (1871-1952) asszirológus, az ókori Kelet tanára a prágai egyetemen, Világraszóló felfedezése volt a hettita nyelv megfejtése a boghazköji ékírásos leletek alapján, 1919-ben jelent meg németül a Hettita ékírásos szövegek Boghazköiből, 1922-ben franciául a Hettita kódex, 1933-37 szintén franciául a hettita hieroglifikus feliratok kiadása. 1939-ben csehül írta meg A legrégibb népvándorlásról és a protoindiai civilizáció problémájáról c. művét. Hrozny kivételes egyéniség volt, kivételes eredményekkel, de itt éppen csak ilyen röviden elég megemlékezni róla, hiszen a cseh történetírás fejlődésével vajmi kevés kapcsolata volt. Egy kivétel volt, mint utaltunk rá, ahol a cseh történetírás érdemlegeset tudott mondani az egyetemes történet terén, és ez a szláv problematika volt. Talán nem kell részletesen magyarázni, hogyan függött ez össze azzal, hogy a csehek a 19. sz. során a legpolgárosultabb és legfejlettebb szláv nemzet, de egy soknemzetiségű államba bezárva. A nemzeti öntudat már régóta a többi szláv testvérben kereste a felszabadulás útját, vagy legalábbis az elismerését. Már Safárikot ez mozgatta, Niederle ebből lett naggyá. És a történészek közt még akad néhány, aki komolynak veszi a kérdést, politikumtól függetlenül is, és maradandó tudományos eredményekhez is jut. Ez utóbbit persze nem mondhatjuk el arról, akit időrendben elsőként kell említenünk. Pedig Jan Peisker (1851-1933) új, modern szempontokat tanult Lamprechttól és Meitzentől németországi tanulmányai során, a politikatörténetből való kilépést akarta elősegíteni. 1894-ben A társadalmi történetírás kezdetei címen számolt be a német kezdeményezésekről, maga is kultúr- és társadalomtörténésznek tartotta magát. 1918 után valóban ő lesz a prágai bölcsészkaron a gazdaság- és társadalomtörténet tanára, később a természettudományin egy egészen sajátos diszciplína tanára, amelyet talán a természettudományok kultúrtudományának kellene nevezni, ha volna ilyen kifejezés. A településtörténetben ő kezdeményezte azt a módszert, amely a katasztrális térképekből visszafelé indulva rekonstruálja a földművelés fejlődését, s ezt majd Susta és Pekar tanulja meg tőle. A szlávok fejlődésére vonatkozó elméletével mégis nagy ellenszenvet váltott ki, és valóban balul sikerültnek is lehet ezt nevezni. 1905-ben jelent meg németül A szlávok régebbi kapcsolatai a turkotatárokkal és a germánokkal és ezek társadalomtörténeti jelentősége c. tanulmánya, ebben azt bizonygatta, hogy az utóbbiak kiváltsága volt az állattenyésztés, a szlávok csak földműveléssel foglalkozó alávetett rabszolgák voltak. Ezt fejtette tovább 1910-ben ugyancsak németül A szláv régészet új alapjai c. munkájában, meg a Cambridge Medieval Historyban, ahol vele íratták meg a szláv széttelepülés történetét, és még 1921 is csehül: Kik voltak őseink és mit örököltünk tőlük. Ez az utóbbi azonban már a hátvédharc volt Niederle és a nyelvész Josef Janek megindokolt érveivel szemben. Azt, hogy a szlávok szolgák, és a nemesség a török meg germán