Századok – 1993

Tanulmányok - Niederhauser Emil: A cseh történetírás történetéből II/201

208 NIEDERHAUSER EMIL megismerés egyenesvonalúságáról, Pekaí ezt az intuícióval kívánta pótolni. 1918 után a két irányzat szétválása már teljes volt. A kettő közül előnyösebb pozíciókban Pekar révén ez az utóbbi irányzat volt, ezért vele folytatjuk a tárgyalást. Josef Pekar (1870-1937) életművével, amelyhez szerkesztői tevékenysége jelentős mértékben hozzátartozik, minden felróható negatívuma ellenére a cseh történetírás kimagasló képviselői közé tartozik, az első vonalban. Hogy Göll tanítványa volt, arról már több ízben esett szó. Göll segítette elő németország tanulmányútját, Berlinben Max Lenz hallgatója volt, 1897-ben habilitált osztrák történelemből, Rezek után ő lett a tárgy professzora a prágai egyetemen, 1918 után a csehszlovák történeti tanszéket vette át. 1898-tól haláláig szerkesztette a Öesky Óasopis Historickyt, ez a két mozzanat a szakma vezetőjévé tette. Művei olyan tekintélyt biztosítottak számára, különösen 1918 után, mint előtte talán csak Palackynak. A nagyon önmagába zárt szakmából ő volt a legismertebb a széles közönség előtt. A halála után megjelent nekrológok, a szakmán kívüliek részvéte is mutatta ezt. Halála jóformán az egész országot megmozgatta. Tekintélyének köszönhette, hogy amikor Masaryk 1935 végén lemondott az elnöki tisztségről, szóba került, hogy BeneSsel szemben őt is jelölik. Maga is foglalkozott a gondolattal. Amikor azonban kiderült, hogy a cseh néppárt, a katolikusok pártja, amely a legközelebb állt politikai felfogásához, BeneSt támogatja, végül is visszautasította a jelölést. Az elmélet és a módszertan iránti érdeklődése kételyeivel együtt, már szinte pályája kezdetén megmutatkozott, 1897-ben külföldi tanulmányai eredményeként írt Vita az individualizmusról és a kollektivizmusról a történetírásban címen. A vita az akkori európai történetírásban különösen a marxizmus térhódítása nyomán sokakat izgatott. Pekar, aki mindig a szélsőségek ellen volt, a kettő közt közvetítő álláspontot próbált elfoglalni, az egyén szerepét fontosnak tartotta (első tanulmányaiban éppen Wallensteinnel foglalkozott), de nem utasította el egészében a kollek ívista álláspontot sem, utalt a szociál-pszichológia jelentőségére a történész szám ra, és hangsúlyozta, hogy a gazdasági, társadalmi és kulturális kérdések éppúgy beletartoznak a történész látókörébe, mint a politikai események. Bár egyetemi évei alatt Masaryk is hatott rá, ennek nyomán fordult a steril közjogi szemlélet ellen, a századfordulón már elutasító álláspontra helyezkedett, Gollhoz hasonlóan. A vita 1910-ben, Masaryk 60. születésnapja kapcsán bontakozott ki, a vitakérdés, ahogy azt többen is megfogalmazták, a cseh történelem értelme volt. Pekar 1912-ben szólalt meg, Masaryk cseh filozófiája címen, a Gollnál már említett masaryki koncepciót elvetve. Masaryknak szemére vetette, hogy hibás módszerrel él, nincs elég kritikája, nem a történeti tényekből indul ki, hanem saját elődjeit keresi a történelemben, s azt saját felfogásához idomítja, kihagyja belőle azt, ami nem felel meg. Masaryk még abban az évben válaszolt, eléggé kíméletlenül: Pekarnak nincs filozófiai műveltsége, így történeti műveltsége sem lehet. Masaryk az egész Goll-iskola felfogását támadta, amely a történettudományt önmaga kedvéért akarta művelni, holott, így Masaryk, a történelmet a társadalomért kell művelni. Az ellentétes álláspontok nyilvánvalóan kibékíthetetlenek voltak. Pekar jóval később még egyszer visszatért a problémára. 1928-ban írta cikkét a cseh történelem értelméről, ebben azt hangsúlyozta, hogy a cseh fejlődés mindig külső hatásokra haladt előre. 193l-es rektori évnyitó beszédében pedig (A cseh történelem periodizációjáról) ezt még to-