Századok – 1993

Folyóiratszemle - Dongarov; A. G.: A háború amely elkerülhető lett volna I/191

FOLYÓIRATSZEMLE 191 ráltak. A csak helyi, ill. regionális szinten működők csaknem 30 ezer embert tömörítettek. Tehát az oroszországi alkalmazotti, értelmiségi elemek politikai szerveződésében jelentős, s progresszív szerepet játszott a „...Szövetség". Mutatja ezt, hogy a liberális hegemóniát népiszocialista, trudovik, mensevik befolyás váltotta fel. A vezető testület összetételében végbement módosulásnál többet mondhat, hogy a forradalmi pártokhoz (bolsevikok, eszerek) hasonlóan bojkottálták mind az ún. „buligini", mind az első Dumát. Többségük csatlakozott az 1905 októberi általános sztrájkhoz, sőt az október 17-i cári manifesztum okozta elbizonytalanodás ellenére jónéhány szövetség a felkelőket is támogatta (gyűjtéseket szerveztek, stb.), s kapcsolatban állt a szovjetekkel. Miljukov, akit az alakuló kongresszuson elnökké választottak, 1905-1906 fordulóján kadet elvbarátaival egyetemben eltávolodott a radikalizálódott Szövetségitől. Dmitrijev szerint ebben a periódusban, a forradalom felfelé ívelő szakaszában forradalmi demokrata arculatot öltött a tömörülés, legalábbis a szövetségek többsége. „Iszlorija SzSzSzR", 1990. 1. szám 40-57. I. M. A. G. DONGAROV A HÁBORÚ, AMELY ELKERÜLHETŐ LETT VOLNA Az 1939-40-es szovjet-finn háború előzményeit, a hozzá kapcsolódó diplomáciai lépéseket követi nyomon a szerző. Témája a szovjet történelem „fehér foltjainak" egyike, amelyről először jelenik meg érdemi, szakmailag korrekt publikáció szovjet orgánumban. Az előzményeket vázolva Nagy Péter fővárosának stratégiai helyzetét körvonalazza Dongarov. Bár 1809 után — főleg szárazföld felől — nem fenyegetett külső veszély, a tenger irányából „nyitott" maradt, ezért építették ki a Finn öböl mindkét partján és a szigeteken azt az erődrendszert, amely a tenger és a szárazföld felől egyaránt védelmet biztosított a városnak. 1917-1918-ban azonban új helyzet alakult ki. A Finn Főkormányzóságból önálló állam lett, Petrográd határmenti fővárossá vált, ami a német aspirációk miatt az új hatalom biztonságát is veszélyeztette. Ezért is helyezték át a szovjetország központját az ősi orosz fővárosba, Moszkvába. Nem hoztak eredményt azok a tárgyalások, amelyeket Berlinben a határ rendezéséről, a viborgi terület Szovjet-Oroszországnak történő átadásáról folytattak. Az 1920-ban, Tkrtuban aláírt béke az 181 l-es határokat rögzítette, „frontközelben" hagyta az orosz forradalom bölcsőjét, mint jelentős ipari, hadiipari és politikai központot. Az 1920-as évek elején — a Népszövetség fórumát is felhasználva — további területi követelésekkel (Karélia) lépett fel a finn kormány. Bár 1932-ben (3 évre), majd 1934-ben (10 évre) megnemtámadási szerződést kötött a két ország, a finn politikai vezetés soha nem titkolta, hogy a Nagy Finnország megteremtése a célja, csak a kedvező nemzetközi-politikai feltételeket várja. Nem változtatott a helyzeten, a két ország viszonyán a finn semlegesség deklarálása (1935) sem. Annál kevésbé, mert Helsinki „hagyományos" német orientációja ekkor már a náci Németországgal való együttműködést jelentette, ami érthetően aggasztotta Moszkvát. A Szovjetunió nemzetközi elszigeteltsége az 1930-as évek derekán vitathatatlan tény volt, mégha a sztálini vezetés túl is értékelte a fenyegetettséget. Ausztria náci bekebelezése sarkallta arra Moszkvát, hogy biztonságpolitikai tárgyalásokat kezdeményezzen Helsinkivel. Az 1938 májusi szovjet javaslat abból indult ki, hogy Finnországot felvonulási területnek használják majd fel. Stratégiai megfontolások miatt a szovjetek finn területen akarták elhárítani ezt a veszélyt. A szovjet-finn viszony ismeretében merész volt ez a kezdeményezés — mégha moszkvai szemszögből nézve érthető is — s természetes, hogy a finnek elutasították. 1939 tavaszán a szovjetek újabb javaslatokat tettek — ezúttal már kifejezetten Leningrád biztonságát tartva szem előtt. Finn partközeli szigetek bérbevételére tettek ajánlatot illetve területcserét kínáltak fel. A hivatalos finn válasz ezúttal is elutasítás volt, viszont szerzőnk Mannerheim memoárja alapján érzékelteti, hogy voltak finn politikai tényezők — maga a marsall is — akik méltányolandónak tartották a szovjet igényeket. 1939 októberében új, alaposan megváltozott nemzetközi feltételek között kezdődtek tárgyalások Moszkvában. A szovjet fél a korábbi igények mellett Ilanko kikötőjét is kérte, anyagi kártalanítást is felkínálva a lakosság áttelepítéséhez. Dongarov figyelmet érdemlőnek tartja, hogy a szovjet diplomácia mértéktartó volt ezeken a tárgyalásokon, miközben az 1939. augusztus 23-i szovjet-német egyezmény titkos záradéka szovjet érdekeltségnek ismerte el a finn területeket 1939. november 13-án a finn delegáció kilátástalannak minősítette a tárgyalásokat, és elutazott Moszkvából. Ezt követően a finn-szovjet határ mindkét oldalán intenzívebb lett a katonai készülődés, mindennaposak voltak az incidensek. November 26-án tüzérségi tűzpárbajra is sor került. A szovjetek a finneket vádolták, s azt javasolták, hogy a finnek létesítsenek a saját oldalukon egy 20-25 km-es demilitarizált övezetet. Helsinki az incidensek