Századok – 1993

Történeti irodalom - Goszudarsztvennije ucsrezsgyenija Rosszii XVI–XVIII vv (Ism.: Kurunczi Jenő) I/I64

166 TÖRTÉNETI IRODALOM eltérő rendeltetésével, valamint a Nagykincstár Hivatal fokozatosan kibontakozó irányító-ellenőrző funkciójával. V. R. Tarlovszkaja a 17-18. század fordulójának városi reformjait elemzi. Hangsúlyozza, hogy a városi lakosság különböző rétegei más-más hivatalokhoz tartoztak, így bonyolulttá tette az ügyintézést, a városlakók birtok-, adóvitáinak eldöntését, a kereskedőket fenyegető vajdai önkény korlátozását a 17. sz. második felének instabil, áttekinthetetlen, immáron a normális működőképességet veszélyeztető hivatali gépezete. Ilyen körülmények között a kormányzat is hajlott a központosításra (de a szerző szerint nemcsak a Miljukov által hangsúlyozott fiskális érdekek miatt, hanem 1699-től egy reformláncolatot követve, ahogy Bogoszlovszkij kifejtette) és a ároslakók panaszain keresztül erre alulról is indíttatást kapott. Tarlovszkaja kiemeli, hogy a kialakuló abszolutizmusnak saját érdekei mellett a városi adófizetőkével is számolnia kellett, ami kiegyensúlyozó igazgatáspolitikát követelt. Az 1699-es reform után az 1708-tól kezdődő területi, majd a központi és helyi közigazgatás 1718-tól kibontakozó átalakítása, végül a 20-as évek elején a magisztrátusok (ill. a főmagisztrátus) változnak. A kezdeti gyakorlatiasság, a bel- és külpolitikai helyzet igényelte sűrű változások és a tervszerűség hiánya nézetünk szerint a leglényegesebb sajátosságok. Nem hangsúlyoznánk túl az abszolutizmus által igényelt „polgári anyagi támogatás" intézményesítését sem, hiszen a városigazgatásba való vajdai beavatkozás, a törvénykezési huzavona, a kényszer alkalmazása fennmaradt és a poszadbelieknek a városi (általában a gazdasági) igazgatásban való részvétele — eltérően Nyugat-Európától — feudális jellegű szolgálat volt. Hivataltörténeti szempontból kiemelten fontosnak tartjuk a kötet utolsó három tanulmányát. Az 1720-as évektől II. Katalin koráig terjedő időszak kutatását ugyanis a történészek vagy elhanyagolták, vagy fő sajátosságait a palotaforradalmakban és az abszolutizmus átmeneti gyengülésében látták. Noha a kérdés (Tatyiscsevtől Klujcsevszkijen és Lavlov-Szilvanszkijon át a mai historiográfusokig) nem eldöntött, úgy véljük D. N. Sanszkijnak igaza van, amikor a más terminusokat, folyamatokat előtérbe állító kutatásokra tesz javaslatot, Hozzátehetjük, hogy Sz. M. Trockij és N. F. Gyemidova az orosz hivatalszervezet két nagy történetírója is a legfelsőbb intézmények, az adminisztratív elit kialakulásának, rétegződésének és társadalmi-politikai nézeteinek további vizsgálatát tartja fontosnak. Gyemidova szerint a 18. században a hatalmas és önálló bürokratikus gépezet nagyobb megrázkódtatások nélkül tudta átvészelni az udvari fordulatokat. A kontinuitást támasztja alá Sanszkikj is az 1720-60-as évek legfelsőbb állami intézményeit (főleg a titkos tanácsokat és a miniszteri kabinetet) elemző írásában. Szerinte I. Katalin 1726. február 8-i rendeletében a már I. Péter korában fennálló „konzíliumokat" legalizálta. A kutató konkrét anyagon azt próbálja bizonyítani, hogy a titkos tanácsok kompetenciájában, személyi összetételében és más szervekkel való kapcsolatában 1730 tavaszán, 1741 végén és 1762 nyarán nem történtek olyan változások, amelyek a Nagy Péter előtti hagyományokhoz való visszatérést jelezték volna. Ezen szervek nélkül elképzelhetetlen volt maga az orosz abszolutizmus, jogkörüket a korlátlan maximaiizmus jellemezte, azonban a rendszer itteni variánsának fejletlenségét is mutatta, hogy — miként Miljukov rámutatott — nem tudta kiépíteni területi intézményhálózatának hatékony formáját; így bár a központ mindent szabályozni és ellenőrizni akart, a törvényeket mégsem hajtották végre. N. V. Kozlova a Kereskedelmi Kollégium 1720-50-es évekbeli szervezetét, tevékenységét és hivatalnoki karának alakulását elemzi tanulmányában. Feladatköréből kiemelkedett a külkereskedelmi tevékenység kollégiumi irányítása, amihez viszont ezen terület európai elveit és gyakorlatát jól ismerő emberek kellettek (ilyenek az oroszok között az 1740-es évekig még kevesen voltak), ezért nem véletlen, hogy ezen kollégiumnál és alárendelt intézményeinél volt a legnagyobb a kereskedők és külföldiek aránya. Az előbbiek a Rangtáblázat alapján az állam fizetett hivatalnokai lettek, nemességet és velejáró jobbágyfalvakat szereztek. A szolgálók utánpótlását a volt prikázokban dolgozók utódai képezték (lásd ezen sajátosságokra az 1., 2., és 3. táblázatot: 160-163.) A könyv utolsó tanulmányát L. G. Kiszljagina írta, II. Katalin államtitkárainak kancelláriájáról. A történész szerint noha ezen intézménynek megvoltak az I. Pétertől Erzsébetig terjedő előzményei — igaz, nem eléggé körülhatárolt jogkörrel és struktúrával —, azonban Katalin idején a cári egyeduralom belügyigazgatási centralizációjának új szakasza vette kezdetét. Különösen fontos ebből a szempontból a cárnőnek az 1763. június 11-i rendelete 4 23-i instrukciója, amivel világosan meghatározta a feladatköröket és az ügyintézés rendjét. Az utolsóban a Pugacsov-felkelés után, s különösen az 1780-as évek elejétől a legfőbb államügyek a cárnő és személye körüli kancelláriája hatáskörébe koncentrálódtak. Az egyszemélyi vezetés megvalósítása mellett az intézmény az alattvalókkal való kapcsolattartásra és (lásd a 2. táblázatot, 187.) a nemesség gazdasági-politikai támogatására is szolgált. A tanulmánykötet értékét az új, nagy mennyiségű forrásanyag feldolgozásában, a kiemelkedő polgári történészek munkássága érdemi megközelítésében (megerősítve, vitatva, árnyalva álláspontjukat, nem