Századok – 1993

Figyelő - Tomka Béla: A bank–ipar kapcsolat Németországban 1850 és 1913 között. Viták és súlypontok az irodalomban I/I27

128 FIGYELŐ ben."3

Ugyanezen szerző másik megfogalmazásában a vegyes bank „minden banküzletet művel a jegykibocsátás és a záloglevélkibocsátás kivételével."4 Mivel ezek rendkívül tág definíciók, s így számunkra kevéssé operatívak, ezért Georg Solmssen 1930-as meghatározását is idézzük: a vegyes bank „hitelintézet, amely a hitelüzlet és a pénzkereskedelem művelését a kibocsátási és az alapítási üzlettel egyesíti."5 Itt már megtaláljuk azokat a momentumokat, amelyeket a történeti irodalom — sa kortársak — azonosítottak a fogalommal: az értékpapírkibocsátási és az alapítási üzleteket. A vegyes bankok nem csupán Németországban, hanem más közép-európai országokban, így Ausztriában, Svájcban, Olaszországban, s mint említettük, Magyarországon, valamint Skandináviában is a pénzintézeti rendszer gerincét alkották. Az angol hitelintézetek ezzel szemben nem kapcsolódtak be a korszak pénzügyi felfogása szerint spekulatívnak, nem „bankszerűnek" tartott üzletekbe,6 pontosabban fogalmazva itt a bankok specializációja figyelhető meg: a hitelintézetek domináns része rövidlejáratú hitel- és letéti üzletekkel foglalkozott („commercial bank", „deposit bank"), míg a többiek kizárólag az értékpapírok kibocsátására, értékpapírkereskedelemre szakosodtak („investment bank", „bróker"). Az angol és a német típus közötti átmenet jellemezte Belgium és Franciaország pénzintézeti rendszerét. Jóllehet a hosszúlejáratú iparfinanszírozás éppen e két országból indult el a Société Générale, a Banque Belgique valamint a Crédit Mobilier révén, e két ország bankjai — kudarcaik után — jórészt felhagytak ezen üzletekkel.7 * A közép-európai bankfejlődést illetően kétségkívül Alexander Gerschenkron ,A gazdasági elmaradottság - történelmi távlatból" c. esszéje volt az utóbbi évtizedek legnagyobb hatású munkája.8

Gerschenkron gondolatmenete nem előzmények nélküli. Elsősorban Rudolf Hilferding — fél évszázaddal korábban született — munkáját kell ebben a tekintetben megemlítenünk.9 Gerschenkron tézisének felidézése előtt érdemes röviden emlékeztetnünk — természetesen csupán a bank-ipar kapcsolatra vonatkozóan — Hilferding gondolatmenetére, hiszen igen nagy hatású műről van szó, melynek érveit — explicit vagy implicit módon — azóta is sűrűn használják - s ez az általunk a későbbiekben idézendő szerzőkre is vonatkozik. Hilferding kiindulópontja szerint a kapitalista konkurenciaharc, a profit maximálásának törekvése arra kényszeríti az egyes tőkéseket, hogy hitelt vegyenek fel, hiszen ez egyik módja a profitráta maximálásának. A tőkés fejlődés kezdeti szakaszában elsősorban rövidlejáratú hitelekről van szó. A termelőerők fejlődésével a tőke technikai összetevői nagymértékben növekednek, s a fix tőke jelentősége fokozódik. Ezzel a hosszúlejáratú hitel szerepe megnő, aminek következtében a bank-ipar viszony alapvetően megváltozik, hiszen a bankok számára ez a folyamat egyrészt lehetővé, másrészt szükségszerűvé teszi az iparvállalatok ellenőrzését. Lehetővé, mert míg a korábbi rövidlejáratú hitelek szükség esetén nagyobb nehézség nélkül viszafizethetőek voltak, a hosszúlejáratúak — beépülve a termelőeszközökbe —, csak veszteséggel tehetők likviddé. Ez fokozza az iparvállalat függőségét, s egyben a bankot is mindinkább érdekeltté teszi az ellenőrzésben. A kapcsolat egyoldalúságának oka,