Századok – 1993
Közlemények - Kövér György: A bankkérdés: két–bankrendszer vagy binacionális bank I/89
BANKKÉRDÉS A KIEGYEZÉS UTÁN 95 „ténykedésének kiterjedését a magyar országokban (sic!) jelentős mértékben kibővítené". Különösen a pesti fiók dotációjának felemelését szorgalmazta. Ugyancsak Magyarország kívánalmai közé sorolta, hogy a Bankszabályzat 37.§-ának kiszélesítésével ne csak államilag garantált iparvállalati értékek, hanem más biztos papírok (pl. a földhitelintézeti záloglevelek) is a lombardüzlet tárgyául szolgálhassanak.2 2 A magyar PM igényeit levelében osztrák kollegája is támogatta, ami bizonyos tekintetben meg is nyugtatta a bankigazgatóságot. 1867. április 11-i igazgatósági ülésükön ugyanis a két pénzügyi kormányzat leveleit „nagy megelégedéssel fogadták", mivel mint megállapították „az eddigi normatívák és bevett szokások semmi lényeges változást nem szenvedtek".2 3 Az eddigi viszonyok konzerválásában reménykedés öröme azonban azt is jelentette, hogy a pesti fiókdotáció nemrég tett emelését elégségesnek nyilvánították és a bankstatútumok 22. paragrafusa értelmében pedig „a nem bankképes értékeket" lombardírozhatatlannak. Az autonómiájára büszke ONB figyelmét egyébként is elsősorban privilégiumának sérelme kötötte le. Ez nyilván döntő szerepet játszott abban, hogy a két PM között 1867 szeptemberében újrakezdődött tárgyalások és megállapodások hivatalosan csak jóval később jutottak a Bank (és a nyilvánosság) tudomására. Méghozzá olyan körülmények közepette, amikor a Bank és az osztrák kormányzat, valamint a Bank és a magyar pénzügyigazgatás közötti ellentétek módfelett kiéleződtek. De a szeptemberi pénzügyminiszteri egyezségek körül még ma is sok a rejtély, és nem állíthatjuk, hogy mindennek a végére sikerült járnunk. A két PM közötti megállapodás előkészületei már 1867 júliusára visszanyúltak, amikor Lónyay ismertette az uralkodóval átfogó pénzügyi konszolidációs tervezetét: amelynek súlypontját az államadósságok tőzsdeárfolyam szerinti konverziója jelentette. Ennek részletei most nem tartoznak a tárgyhoz, ezért csak annyiban érintjük, amennyiben a jegybankügyet befolyásolta. Lónyay tehát a szeptemberi tárgyalásokon mindenekelőtt a Habsburg birodalom régi adósságainak lehetőleg egységes járadékká alakítását tartotta szem előtt. Erre vonatkozóan előzetesen kikérte Andrássy és Deák véleményét is. Utóbbi miatt leutazott Szent-Lászlóra is, de az öregúrból csak annyit sikerült kihúzni, miszerint „ő is azon nézetben van, hogy mi ne kezdeményezzük, de az országgyűlés okvetlenül kívánni fogja".2 4 Lónyay egyébként álláspontjának megnyerendő szeptember 12-én Halász Imre pénzügyminisztériumi fogalmazót ismét Puszta-Szent-Lászlóra küldte Deákhoz, aki hasonló fogadtatásban részesült, majd a választ taktikusan kikerülő válaszlevelet hozott.2 5 Ekkorra azonban már megköttetett a két PM közötti (második) egyezség, amelynek hiteles szövegét mind a mai napig nem publikálták teljes terjedelmében. A megállapodásra ma is igaz Hegedűs Sándor egykorú megjegyzése:,,mai napig is áll e vitás ügy, várja a további felderítést. De bármelyik miniszternek legyen igazsága, az az országot semmire nem kötelezi."2 6 A Lónyay által a közös érdekű viszonyokról tárgyaló országos küldöttség elé 1867. szeptember 16-án terjesztett megállapodás ugyanis 10 pontból állt, nem tartalmazott pontot a jegybankügyre vonatkozóan.27 Miután azonban 1870 elején az ONB kérésére, tudniillik, hogy milyen megállapodások köttettek Ausztria és Magyarország között, dr. Brestel, az osztrák PM azt válaszolta, hogy az 1867 márciusi „stipulációkon" túlmenően az 1867 szeptemberi PM tárgyalásokról jegyzőkönyvi adatok birtokában azt tudja, hogy a magyar PM elköte-
