Századok – 1992
Tanulmányok - Gál Éva: Az óbudai uradalom zsidósága a 18. században I/3
4 GÁL ÉVA tősen egyhangú volt — az előforduló mintegy 40 férfi személynév közül 10-12 volt az, amelyet igazán gyakran alkalmaztak, — a nem zsidó összeíróknak komoly gondot okozhatott a sok hasonló nevü zsidó — Marcus Löwel és Löwel Marcus, Isak Lebl, és Lebl Isak, stb. — megkülönböztetése. A másik fő ok, amely megnehezítette a zsidók pontos számbavételét, foglalkozásukkal együttjáró életmódjukból következett. Nagy részük kereskedésből élt, s akár távolsági kereskedelmet folytatott, akár vásározott, akár bátyus kereskedő volt, keveset tartózkodott állandó lakhelyén. Ráadásul a zsidók többségének nemhogy földje, de még háztulajdona sem lehetett, az albérlő (inquilinus) zsidókat különösen nehéz lehetett nyilvántartásba venni. Mindez kedvezett az amúgy is létbizonytalanságban élő zsidó közösségek azon törekvésének, hogy a reájuk kivetendő adó csökkentése érdekében a lehető legtöbbet eltitkolkolják az adóalapból (amelyben nagy szerepet játszott a létszám). Ez a törekvés megegyezett a földesurak érdekeivel, akik az állami adóterheket saját földesúri jövedelmeik megóvása végett igyekeztek kisebbíteni. Az összeírások adataival szembeni fenntartások szükségességét bizonyítják azok a többé-kevésbé jelentős eltérések, amelyek még a csaknem egy időben készült összeírások adatai között is találhatók. Az óbudai uradalomban példa erre az 1727-es országos zsidóösszeírás és az ugyanazon évben a bíróság részére készült birtoköszszeírás névanyagában és számadataiban mutatkozó különbség, s ugyanígy az 1767-es országos összeírás és az 1767-es uradalmi lélekösszeírás eltérése. Mindeme hiányosságok ellenére, a fennmaradt zsidóösszeírások mégiscsak gazdag forrásanyagot nyújtanak a zsidóság településtörténetének, demográfiájának, gazdasági és társadalmi viszonyainak vizsgálatához. Ezt a forrástípust kiegészítik még az uradalmat birtokló Zichy család, majd a Magyar Kamara levéltárában őrzött szerződések, úriszéki iratok, folyamodványok és egyéb dokumentumok. A zsidók letelepedésének kezdete az óbudai uradalomban A töröktől visszafoglalt terület központja — Buda és Pest, — amely hamarosan újra az egész ország tényleges gazdasági központjává emelkedett, az egyéb új telepesek mellett rendkívüli mértékben vonzotta a zsidó beköltözőket is. Megtelepedésüket azonban Pest az első perctől kezdve tiltotta, Buda város pedig, ha megtiltani nem tudta is, minden módon akadályozni törekedett. Megtiltani azért nem tudta, mert a katonai és polgári közigazgatást 1686 után kezükbe vevő hatóságok — a bécsi Haditanács, illetve az Udvari Kamara és ezek helyi szervei — védelmükbe vették a Budán 1689-től kezdve előforduló néhány zsidót, szükségük lévén hadseregszállítói tevékenységükre a török elleni hadjáratot tovább folytató seregek, illetve a helyőrségek ellátásához. így azután a 17. század végén és a 18. század elején Budán kialakult egy kislétszámú zsidó közösség, jóllehet Buda magisztrátusa és polgársága újra meg újra megpróbálta kiűzni őket a városból. Ez végül csak 1746-ban sikerült, de az állandó zaklatásokkal azt már korábban elérte a város, hogy Budán a zsidók létszáma alig nőtt: a kiűzetés előtt 35 zsidó család élt itt. Az ország közepén újjáéledő piacközpontok nyújtotta lehetőségek által ide vonzott zsidók itt is csak azt tehették, amit az ország más részein, ahol a szabad királyi városok zöme ugyancsak tiltotta beköltözésüket: a földesurak védelme alá helyezték magukat, és földesúri birtokokon telepedtek le. Buda környékén a legnagyobb uradalom a Zichy grófi család óbudai (korábbi birtokközpontjáról az 1730-as évekig zsámbékinak nevezett) uradalma volt. 1700-tól
