Századok – 1992
Közlemények - Varga László: Zsidó bevándorlás Magyarországon I/59
ZSIDÓ BEVÁNDORLÁS MAGYARORSZÁGON 65 Konkrétan, a lényegesen eltérő társadalmi funkciót az ország megcsonkítása, az északkeleti megyék elcsatolása számolja fel teljes egészében. Ez vet véget végérvényesen az eltérő anyanyelvnek is, csakhogy ez a folyamat már korábban beindult és fel is gyorsult, a két típus a 19. század folyamán egyre inkább azonos anyanyelvűvé válik, csakhogy ez a közös anyanyelv nem a jiddis és nem is a német, hanem a magyar. A felekezeti különbségek viszont éppen a kiegyezést (egészen pontosan az 1868-as zsidó kongresszust) követően erősödtek fel, hogy egy későbbi időszakban újra elsősorban rituális jellegű különbözőséggé szelídüljenek. Összességében tehát elmondható, hogy a különbségek, de akár az azonosságok elemzése nem jelent, nem jelenthet általános értékítéletet, értékekről legfeljebb adott gazdasági-társadalmi helyzet kapcsán érdemes és lehet beszélni, s csakis az ország egészének gazdasági- és társadalomtörténetének függvényében. Viszonylag általánosan elfogadott volt az a nézet, mely szerint a nyugati irányú bevándorlás már a 19. század elején veszített jelentőségéből, sőt gyakorlatilag el is apadt. Ezt követően tehát — egészen az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáig — különböző intenzitással ugyan, de már csak keleti, északkeleti irányból érkeztek zsidók az országba. Mint látni fogjuk, ez a nézet a rendelkezésünkre álló statisztikák alapján nem igazolható. Az adott összefüggésben azonban számunkra lényegesebb, hogy a bevándorló, de akár már huzamosabb ideje itt élő zsidósággal szemben eltérő jellegű előítéletek uralkodtak. A nyolcvanas évek elejéig, de alapvetően egészen a századfordulóig az előítéletek elsősorban a keleti bevándorlókat sújtották, ezt követően fordul csak át a képlet, amikor a szociális töltetű antiszemitizmus válik meghatározóvá, amely jellegéből adódóan elsősorban az asszimilált, polgárosodott zsidóság ellen irányult. Amíg tehát a zsidó emancipációért folytatott politikai küzdelmet a nagymérvű keleti bevándorlástól való félelem keresztezte, addig a zsidó vallás recepciója után már a „zsidó uralomtól" való félelem az, amely az antiszemitizmus fő talaját biztosítja. A két világháború között pedig szinte egyenesen megfordult ez a képlet, sokak számára a polgárosodottsággal szemben, jobb esetben amellett, a „zsidó népiség" válik értékké.9 Csakhogy ekkorra már a keleties népiség zöme az ország határain kívülre szorult. Mindmáig viták kereszttüzében áll az a kérdés, hogy meddig tartott egyáltalán a zsidók bevándorlása. Ez a „vita" már csak azért is sajátos, mert a szerzők túlnyomó többsége — ha egyáltalán igényt tart állítása statisztikai alátámasztására, akkor — a filoszemitának aligha nevezhető Kovács Alajos 1922-ben megjelent művére nyúl vissza. Holott éppen Kovács az, aki az eddig közhiedelemmel ellentétben megkérdőjelezte, sőt egyenesen cáfolta a dualizmuskori bevándorlást: „Ha a természetes népmozgalom eredményét a zsidók tényleges szaporodásának számaival egybevetjük, azt a meglepő és szinte a köztudattal ellenkező megállapítást kell tennük, hogy 1869 óta zsidó bevándorlás nincs, illetőleg azóta a zsidók kivándorlása állandóan felülmúlja bevándorlásukat."1 0 Két évtizeddel később Marton Ernő Kovácsnál is tovább megy, szerinte ugyanis már kb. 1825-től alig volt bevándorlás.1 1 Velük szemben viszont Száraz György még a kiegyezés utáni időszak kapcsán is tömeges bevándorlásról ír: „A század hetvenes éveiben kezdi tömeges vándorlását nyugat felé a szociális nyomor és faji üldöztetés elől menekülő orosz-ukrán és lengyel zsidóság... elsősorban Magyarország felé.
