Századok – 1992

Történeti irodalom - „Ruszalka Dnisztrova”. Dokumentü i misterialü. (Ism.: Niederhauser Emil) V–VI/665

666 történeti irodalom 666 anyagok. A szövegekhez a könyv végén (468-509.) 595 magyarázó jegyzetet találunk, kitűnő, elmélyült munka ez, a legkisebb szereplőről is találunk valami útbaigazítást. A szövegeket, ha nem eredeti ukránok, ukrán fordításban közlik, mindig jelölve, milyen nyelvről történt a fordítás, csak az orosz és az egyetlen belorusz szöveget nem fordítják, a szöveg után pedig pontos jelzet az eredeti lelőhelyről. A végén találhatunk jegyzéket a felhasznált levéltári, könyvészeti és sajtóanyagról, hasznos összeállítást a kevésbé ismert ukrán kifejezésekről (ezek jó része persze az ukránba a hivatalos állami iratokból átkerült latin és német szó). Pontos a név és helynévmutató, amely minden esetben a dokumentum számára utal, minthogy ez tipográfiailag jól nyomon követhető, így a mutató teljes eligazítást ad. A szöveg átolvasása sok érdekességet tár fel. A legfontosabb és sok iratban nyomon követhető: a Ruszalka és a triász tevékenysége az ukrán nemzeü megújulási mozgalom kezdeti, kulturális szakaszát jelentette, még 1848-ban a forradalom idején is a helyesírás kérdése a legfontosabb számukra. A kulturális szakaszon belül is tehát a nemzeti nyelv megteremtése a fő feladat (olykor még egymás közt is lengyelül leveleznek, különösen az első években, később már áttérnek az ukránra). Felvetődött az az elképzelés, hogy az ukrán nyelvet latin betűkkel kell Imi, de aztán mégis a grazsdanszkij srift mellett döntenek (90., 91.sz.), a Ruszalka is így jelenik meg, elég nagy felháborodást váltva ki felsőbb egyházi körökből. Itt meg kell állni egy pillanatra. A bevezető nem említi de — ha máshonnan nem — a szövegekből is egyértelmű, hogy a triász tagjai és a mozgalom sok más szereplője unitus pap. Igaz, a hatóságok gyanakvóak voltak velük szemben, tevékenységük miatt, volt úgy, hogy nem engedték őket haza nyári vakációra (39.sz.), Saskevics egy ideig externista volt, de végül mind egy falusi plébánián kötött ki. A bevezetőben emlegetett antiklerikalizmusukat ezért fenntartással kell fogadni. Holovackij 1846-ban a Jahrbücher für slawische Literatur, Kunst und Wissenschaft c. folyóiratban közölt egy tanulmányt az ukrán mozgalomról, és ebben a felsőpapság idegenkedését bírálta a nemzeti mozgalomtól, újításaik elítélését (156. sz.). De Holovackij fivére, Ivan, aki maga még csak nem is pap, hanem orvos, 1849-ben élesen elítéli a mozgalom egyik tagját valódi antiklerikalizmusáért: templom helyett színház építését tartaná helyesnek. (178. sz.) Persze az is kétségtelen, hogy papi mivoltuk mellett ukrán hazafiak, vagy inkább: szláv hazafiak. Már fiatal korukban szláv keresztneveket vesznek fel, Saskevics Ruszlán lesz, Vahilevics Dali bor, Holovackij pedig Jaroszlav. Leveleznek Kollárral, szorgalmas beszámolókat készítenek M. P. Pogogyin és O. M. Bodjanszkij számára az ukrán mozgalom kulturális eredményeiről, népköltészeti anyagokat küldenek, könyveket vámak és köszönnek meg. Holovackij egy későbbi visszaemlékezésében (197. sz.) arról ír, hogy az 1830-as években Pesten járt és szlovákokkal meg szerbekkel találkozott. Először latinul és németül beszélgettek, azután anyanyelvre tértek át, a szlovákok csehszlovákul beszéltek (sic!), ő maga lengyelül és oroszul. Saját írásaikban ruszkie, ritkán maloruszkíe, ruszünü és ukrajincü elnevezéssel illetik magukat, olykor egy levélen belül is kétféleképp (91.sz.). Ugyanakkor a szélesebb szlávság részének tekintik magukat. A korban a kisebb szláv népek esetében másutt is megfigyelhető jelenség ez, a szlovákoknál és a szlovéneknél, a többi szlávtól való differenciálódás mellett még erős mozgatórugó az egész szlávsággal való integrálódás. Egy kivétel van itt: a lengyelek. Kétségtelenül erősek a kapcsolatok, egy későbbi feldolgozás azt mutatja ki, hogy a nyugati eszmeáramlatok, amelyek a nemzeti megújulást gerjesztették, zömmel a lengyelek közvetítése révén jutottak el hozzájuk. (206. sz.) Mégis történik egyfajta elhatárolódás. Már csak azért is, mert a galíciai lengyelek is elhatárolják magukat tőlük, orosz kapcsolataik miatt. Holovackij egy levélben panaszkodik fivérének, a lengyelek azt akarják, hogy Lengyelországot tekintsék hazájuknak, fogadják el az ő helyesírásukat, esetleg még a nyelvüket is, ami egy „ruszkij" szívnek fájdalmas (91.sz.) Itt érdemes egy szót szólni a bevezetőben emlegetett antifeudalizmusukról. Persze, papi vagy paraszti származásuk révén együttéreztek a jobbágyokkal, de — legalább is a szövegekben — sehol sincs nyoma annak, hogy lett volna valamiféle elképzelésük a jobbágyok felszabadításáról. Ez a kérdés mindenféle csak a mozgalmak későbbi, politikai szakaszában szokott felvetődni. Minthogy a kérdést 1848-ban a forradalom megoldotta az egész ausztriai birodalomban, az ukrán mozgalom itt el sem jutott a probléma felvetéséig. A lengyelek forradalmi szervezkedéseiktől távol tartották magukat (205. sz.). Igaz persze, hogy Hmelnyickijt, a kozákokat sokszor emlegették, егте vonatkozó népdalokat gyűjtöttek, maguk is verseltek róluk, de ez csak áttételesen tekinthető a népi mozgalmakkal való rokonszenvnek, a tudatos elem itt is a nemzeti mozzanat volt. A hatóságok mégis gyanakodtak, de nem antífeudális nézeteik, hanem orosz kapcsolataik miatt. Sedlnitzky belügyminiszter, sőt Ferdinánd császár nem egy iratát olvashatjuk ebben az ügyben. Említettük, hogy a cenzúra beültotta a Ruszalkát. A bécsi cenzor (Jemej Kopitar!) arra hivatkozott, hogy az oroszokra és a lengyelekre való tekintettel nem engedélyezheti (3.sz.) ekkor gondoltak az Egyetemi Nyomdára, a pesti szerb Georgi Petrovié közvetítette a megrendelést. A pesti cenzor nem talált