Századok – 1992

Közlemények - Varga László: Zsidó bevándorlás Magyarországon I/59

62 VARGA LÁSZLÓ Bár az 1735-ös összeírás valóban nem adóztatási céllal készült, nemigen tekinthetjük teljesnek, vagy akárcsak pontosabbnak a korábbinál, ill. a későbbieknél. Számos megye adatai hiányoznak, hiányzik Erdély egésze, (ahol akkoriban azonban csak elvétve éltek zsidók), hiányzik Horvátország is (amivel a későbbi korszakok kapcsán sem foglalkozom). Minden bizonnyal teljes egészében kimaradtak továbbá az öszszeírásból azok a zsidók, akik engedély nélkül tartózkodtak az országban. Ez utóbbi hibaforrás — kisebb-nagyobb mértékben — az általunk tárgyalt időszak egészére kiterjed. Csakhogy, amíg későbbi korokban ennek a jelentősége elhanyagolható, hiszen az érintettek előbb-utóbb vagy legalizálták helyzetüket, vagy elhagyták az országot, addig az 1735-ös összeírásnál - mivel ezt tekintjük kiindulási alapnak — nem beszélhetünk ilyen „inkorrekcióról". így arra kényszerülünk, hogy egyszerűen tudomásul vegyük azt a torzítást, amelynek mértékét aligha lehet felbecsülni. A korrigálhatatlan hiányosságok természetesen nemcsak az 1735-ös összeírásra jellemzőek, így nincs okunk arra, hogy már összeírás időpontját tekintsük „bázisévnek" vegyük kiindulási alapul. Az 1735-ös összeírás mellett szól tovább az a tény, hogy ez lehetőséget nyújt Marton Ernő bevándorlási elméletének felülvizsgálatára. Miután Marton másodlagos feldolgozásokat használt (helyenkét azokat is pontatlanul), adatai gyakran korrekcióra szorulnak, indokolt azonban az általa választott kiindulási időpont (vagyis 1735) átvétele. Már Kovács Alajos kísérletet tett arra, hogy statisztikailag földrajzi elkülönítéssel szétválassza a bevándorlók között a „nyugati" és „keleti" zsidóságot, Marton viszont elvetette ezt a képtelen kísérletet, s helyette a bevándorlási hullámok irányát próbálta meghatározni. Ez már csak azért is indokolt, mert ha a magyarországi bevándorlást szélesebb földrajzi környezetben vizsgáljuk, akkor egyértelművé válik, hogy a nyugatról érkezők egy része korábban „keleti" zsidó volt, s kisebb mértékben ez fordítva is igaz. Sőt egy részük akár magyarországi „eredetűnek" is tekinthető, hiszen a bevándorlás mellett időnként létezett (pl.a Rákóczi szabadságharc alatt) kivándorlás is. Éppen ezért itt és a továbbiakban „eredetről" csak földrajzi értelemben beszélünk, vagyis ennek egyetlen szempontja, hogy Magyarországra mely irányból történt a bevándorlás, függetlenül egy korábbi „eredettől". Marton továbbá abból a tényből indult ki, hogy a bevándorlók eleinte a határmenti megyékben telepedtek le, gyakran azzal a szándékkal, hogy idővel újra elhagyják az országot. A bevándorlásnak mintegy második lépcsőjét képezte az egyelőre lassú belső migráció. Az 1735-ös összeírás adatai tökéletesen igazolják Marton elméletét. Az összeírt zsidók 84 százaléka ugyanis 16 határmenti megyében vagy a határhoz közeli megyében, él (Abaújvár, Árva, Bereg, Liptó, Máramaros, Moson, Nyitra, Pozsony, Sáros, Sopron, Trencsén, Ung, Vas, Zala és Zemplén megyék). Az összeírásból kimaradt Szabolcs és Szatmár megve. Mintegy tíz évvel későbbi összeírás szerint e két megyében kereken 600 zsidó élt. Ennek az 1746-48-ban keletkezett újabb országos összeírásnak a segítségével többé-kevésbé ellenőrizhető a többi megye adatának megbízhatóssága is. Bizonyos eltérés magyarázható a két összeírás közötti évtized alatt lezajló változásokkal, mégis feltűnő, hogy az utóbbi szerint Vas megyében kereken kétszerannyi, Zala megyében pedig már háromszor annyi zsidó élt, mint 1735-ben. További hasonló — s az ország belsejére vonatkozó — eltérések ellenére, bíz-