Századok – 1992

Tanulmányok - Szakály Ferenc: A magyar nemesség a török hódoltságban V–VI/562

578 s7.akály ferenc ben — tiltakozik amiatt, hogy Marjaháza (Solt m.) pusztát dunapataji Vörös Sebestyén elfoglalta. 1641. március 7: Szalkszentmártoni Dömök Gergely, a saját és felesége: Báthori Anna nevében, mindenkit eltilt Szentszilván (Solt m.) puszta használatától. 1642. június 26: Miután az ismeretlen helyen lakó Béky Mátyás minden szomszédját eltiltotta Bátya, Csősz, Erek, Szakmár és Tén puszták használatától, a Dunapatajon lakos Csenket Pál és Csornai Benedek, valamint az ismeretlen lakóhelyű Baksay Gáspár felesége: Csornai Dorottya és Csornai Erzsébet Csorna és Csősz (valamennyi Solt m.) birtoklását illetően viszonttiltakozást jelent be. 1643. február 26: Az ismeretlen helyen lakó Béky Ferenc és örökösei tiltják dunapataji Vörös Sebestyént a Bátya faluban levő részbirtokuk és Szakmár (mindkettő Solt m.) puszta használatától. Ahogy az Finta János protestációjában is olvasható, a nemesség- és birtokvizsgálatok tanúi által sokat sejtetően „szabad uraságként" vagy legalább „szép rata portióként" emlegetett birtokok többnyire csupán egy-egy kúriából — esetleg annak puszta helyéből — s az ahhoz a közös határból járó szántóból és rétből, valamint legeltetési és erdőlési jogból „állottak". Ámbár a szó eredeti értelmében „földesúr" — értsd: saját tulajdonú, elidegeníthető földdel rendelkező úr — volt ez is, abban az értelemben, ahogyan ezt a fogalmat manapság használjuk, igencsak félrevezető lenne „földesúrnak" mondani a kúriája tartozékain gazdálkodó hódoltsági kisnemest, s mint látni fogjuk ugyanez vonatkozik azokra is, akik saját lakóhelyükön egy vagy több pusztatelket béreltek vagy zálogoltak. Némileg más elbírálás alá esnek azok a régi hódoltsági kisnemesek, akik „a tizenötéves háború" után nem saját birtokaikra települtek vissza, hanem behúzódtak valamelyik környékbeli mezővárosba — elsősorban Dunapatajra, Nagykőrösre és Ráckevibe, illetve Gyöngyösre vagy Mezőtúrra — és vállalván az ezáltal megváltozott jogállásuk belső ellentmondásait és következményeit, ott más telkére „ültek". Jóllehet új lakóhelyükön csak az esetben mentesülhettek a telkük után esedékes adó és szolgálat alól, ha mentességet vásároltak, s a városi közterhek alól még így sem vonhatták ki magukat,92

egyszersmind megvolt a lehetőségük rá, hogy pusztán álló fekvőségeikből, kizárólag birtokjoguk révén, saját munka nélkül is haszonhoz juthassanak, s ezzel megfelelhessenek a földesúri lét egyik legfontosabb kritériumának. Ezt a lehetőséget persze inkább csak azok a régi hódoltsági nemesek aknázhatták ki, akik nemcsak egy, hanem egyszerre több pusztában is részesek voltak. Általában maguk is szarvasmarhatenyésztő nagygazdák lévén, nekik is szükségük volt téres legelőkre, s természetes, hogy ezeket elsősorban saját birtokaikon keresték és találták meg. Miután az egyik 1657. évi tanúvallatásból kiderül, hogy a környékbeliek tudomása szerint Bugyi (Pest m.) a Ráckevin lakó nemes Balassa család birtoka,93 eg1 másikból arról is értesülünk, hogy 1649-től fogva egészen addig, amíg érsekújvári Kósa János el nem hajtatta azokat, ott járt a marhacsordájuk, ménesük és juhnyájuk.94 Pest-Pilis-Solt vármegye 1668-ban „az nemzetes és vitézlő Ányos Ferencz urunk Kéczkén lakozó Farkas János nevű quoad fundum adófizető emberinek úgy mint földes urának instantiájára" vizsgáltatta ki, hogy Farkas János apja, Lukács rokona volt-é néhai nagykőrösi Farkas Gáspárnak. A tanúk — köztük két kécskei