Századok – 1992
Tanulmányok - Szakály Ferenc: A magyar nemesség a török hódoltságban V–VI/562
576 s7.akály ferenc okleveleket, bár nehezen hihető, hogy család az elmondott módon jutott volna azokhoz. Mikor 1653-ban Pest-Pilis-Solt vármegye megbízottjai azt akarták tisztázni, hogy a folyamodó Varjas Mihály egyenesági leszármazottja-e birtokszerző Varjas Lajosnak, Márkus Imre dunapataji nemes így vallott: „Effelől az Varias Laios felől illien dolgot hallottam, hogy még Buda várában abban az időben királi lakot, az királi ki bocsátotta volt valami részét seregének, azonban azis, az Varias Laios, mint hogy az királinak hű szolgáia, ott volt az királi seregben, a hideg az lábát el vette, az mint hogy az királinak hű szolgáia volt, az királi akarta giógíttatni az Varias Laiosnak lábát, de hogy különben nem tudták giógítani, mivel hogy az fene esüt volt reá, kíntelen osztán el köllött meczetni az legénnek az lábát s úgy giógították osztán meg, az melliet az után az királi az maga szabóival az mesterségre meg taníttatott, az után nevezték volt Szabó Laiosnak... Huiban is akkor tette örekessé firól fira, hasonlóképpen Körömbenis."86 Meglehet, hogy Varjas Lajost valóban birtokadományhoz juttatta az elfagyott láb, az azonban bizonyos, hogy Körömpusztát nem ekkor kapta a család, hiszen Mátyás király már 1464-ben királyi embernek jelölt egy körömi Varjas Dénes nevű nemest.8 7 Magából a tanúvallatásból is kiderül, hogy a nagyságrendet illetően a történet valóban sántít: „az kalocsai érseknek volt egy Cibak György nevű tiszttartóia — mesélte egy másik tanú —, és annak haragjában esvén, űzte szintén az Sebes fokkig, és hogy az fokon által szaladott az maga fundusára, az körmi pusztára, eszt mondotta neki az Cibak György tiszttartó, hogy »ió szerencséd, Varias Laios, hogy által szaladtál az magad fundusára, mert ha innen érhetlek vala, rosszul leszen vala dolgod«".88 A nemesség- és az azzal szorosan összekapcsolódó birtokigazolási eljárások tanúsága szerint a „régi" hódoltsági nemesek feltűnő előzékenységgel tanúsították egymás jogait. Az ilyetén ügyekben több tucatszor megvallatott solti kisnemesek például mindössze egyetlen esetben nyilatkoztak a folyamodó ellen: a Bődről elszármazott Sánta családot igyekeztek kigolyózni soraikból. Azt ugyan ezúttal sem tagadták, hogy a család valóban birtokolta Rogáncs pusztát, de hangsúlyozták, hogy ahhoz nem a király, hanem — egyik ősük „kalauzsága" fejében — a szultán adományából jutottak. Nagy János 68 éves dunapataji nemes „régi elei" azt is tudni vélték, hogy „az török császár azt mondotta volna Sánta Mihálynak: »keveset kértél, Mihály bíró, mert ha egészen kérted volna is Bődöt, mingiárt meg adtam volna«". A népmeseszerűen ható történetnek lehetett valami valóságmagja, hiszen a sokszor megszólaltatott Márkus Imre pataji tanácsos elbeszélése szerint „midőn Sánta István... akaria vala magát eőrősíteni az böldi földről az pataji tanács előtt, mely dolognak Vörös Sebestyén ellene mondván, hogy nem igaz nemös ember volna Sánta István a böddi földben, mert nem az mi királunk adománia volt az Sánták eleinek az böddi föld, hanem az török császár adta volt Ragancsot, az melj Bődhez való volt".8 9 A nemesi vármegyék kimi tisztségviselői nemigen latolgatták, hogy a tanúvallatási jegyzőkönyv formájában elébük terjesztett bizonyítékok eléggé meggyőzőek-é vagy sem. Ha a környékbeliek általánosságban úgy nyilatkoztak, hogy a szóban forgó családot régtől fogva nemesnek ismerik, azt vonakodás nélkül befogadták maguk közé. Pedig nekik is fel kellett figyelniük arra a gyanús körülményre, hogy a nemességvizsgálatok csak elvétve zárulnak negatív eredménnyel és a bizonyítás gyakran
