Századok – 1992

Tanulmányok - Szakály Ferenc: A magyar nemesség a török hódoltságban V–VI/562

a magyar nemesség a török hódoltságban 567 A solti prédiálisok teljes jogú nemességre törő leszármazottai azonban minden igyekezetük dacára sem tudnak meggyőzni bennünket arról, hogy felmenőik valóban komolyabb fekvőségekkel rendelkeztek volna. Annál is kevésbé, mert hellyel-közzel saját vallomásaikból is kitetszik, hogy büszkén emlegetett „szabad uraságuk" bizony csak egy-egy telekre és annak határbeli tartozékaira terjedt ki. így például a Karán lakó Pálffy János 84 éves nemes elbeszéléséből, aki 1645/1646-ban így vallott: „ismertem én Erekken Suliok Gergelt és Suliok Benedeköt és mindéltégh nömös embörök voltanak és Ereknek szabad uraságában voltanak a részükről, nekönkis lévén ot 9 szántó földönk, ő hozzáiuk kölletött mönniünk és ők atták ki nekünk."50 Ebből persze nem következik, hogy a hódoltságban csak és kizárólag egytelkes nemesek maradtak. Felesége, Palicskó Zsófia révén vált Szentkirály és Borbásszállás (Pest m.) birtokosává a többször említett Kalmár János legidősebb fia, Szegedy Márton, amelyeknek bére akkor is rendszeresen befolyt hozzá, amikor Kecskemétről átköltözött Nagyszombatba. A Gyöngyösre vetődött középső Kalmár-fiú, Szegedy János is hódoltsági birtokossá vált: 1608-ban vette zálogba lakóhelye egyik birtokosától, Lorántffy Mihálytól Fajzat, Kis- és Nagyréde (Heves m.) egy részét.5

1

Szabó Tamás 1574-ben egy hódoltságon kívüli személynek, a Pestről Pozsonyba települt Kerekes Jánosnak adta el ingatlanait: jászberényi házát és nemesi telkét a hozzá tartozó öt, népes jobbágytelekkel, valamint öt népes és három üres újszászi telkét, amelynek Kerekes — nyilván valamilyen kereskedelmi ügylet zálogaként - már 1560 óta békés birtokában volt.5

2

1564-ben Kecskeméten lakó Patócsy Gáspár — neve alapján a városban részbirtokos Patócsy család tagja — Debrecen törvényszékén perelte egykori szolgáját és egyben jobbágyát, Somogyi Imrét, aki neki eltávoztakor állítólag 800 forint kárt okozott.5

3

1592-ben Kis György nagyharangi lakos (Békés m.) örökös jobbágyul kötötte magát az ugyanott lakos Nagy Imrének.5

4 A megszállók természetesen nem ismerték el az uralmuk alá került magyar nemesek kiváltságait. Habár a nekik tett szolgálatok fejében egyikük-másikuk persze kaphatott személyre szóló kedvezményt, éppúgy adóköteles rájaként kezelték őket — köztük a néhány, itt maradt igazi birtokos nemest is —, mint a jobbágysorú alattvalókat. (A félreértések elkerülése végett már ehelyütt meg kell jegyeznünk, hogy a 17. század eleji béketárgyalásokon elhangzott azon török panaszok, miszerint a magyar fél nemcsak a „jószágos" nemeseket, hanem az egytelkeseket és a kuriális telkeken gazdálkodó jobbágyokat is mentesíteni igyekszik a török adó alól, eredetileg nem a hódoltságiakra, hanem a peremvidékiekre vonatkoznak.5

5

) Mivel a szultáni hász-városokban nem a török apparátus, hanem a helyi elöljáróság osztotta fel és hajtotta be a szabott évi adót (maktu), az ezekben élő nemesek — hivatkozva a magyar közegben továbbra is érvényesnek elismert előjogaikra — éppenséggel megpróbálhatták volna kivonni magukat a közterhek alól. Ennek azonban, jóllehet igazolható, hogy éppoly gonddal őrizgették jogbiztosító irataikat, és alkalomadtán éppúgy megerősítették azokat a magyar felsőbbséggel, mint a királyi Magyarországon, illetve Erdélyben élő társaik, csak elvétve van jele (lásd a ceglédi Sáfár Imre említett példáját). Annál több jel mutat viszont arra, hogy a parasztközösségekben élő nemesek tudatosan vállalták: osztoznak az őket befogadó közösségek sorsában. Amennyiben azon belül befolyásra tettek szert, azt nem nemeslevelüknek, hanem a közösség szol-