Századok – 1992

Tanulmányok - Szakály Ferenc: A magyar nemesség a török hódoltságban V–VI/562

Szakáty Ferenc MAGYAR NEMESSÉG A TÖRÖK HÓDOLTSÁGBAN A török területen maradt nemesség sorsa a 16. században A megszállt terület nemessége — a legnagyobbaktól a legkisebbekig — szinte egy emberként ragadott vándorbotot és keresett menedéket a királyi Magyarországon vagy Erdélyben: rendszerint még a hódítók megérkezése előtt. Úgy illenék, hogy e ponton néhány, jól megválasztott példával illusztráljuk a hódoltsági nemesség odébbállásának folyamatát. Mivel azonban az ehhez szükséges feldolgozások nemcsak országos, hanem megyei szinten is hiányoznak, az olvasónak ehelyütt be kell érnie egy kezdetleges modellel, amelyet, szórványadatokon túl, elsősorban a nemesség sorsában osztozó katolikus egyházi testületek — jóval feldolgozottabb — „meneküléstörténetének" alapján készítettünk. Bár Dersffy István és Farkas Somogy vármegye törvényszékére igyekvő tanúi 1543 júliusában csaknem belefutottak a siklósi török táborból kiküldött portyázókba,1

úgy tűnik, a veszélyeztetett területek nemessége általában felkészülten, szekérháton várta a török megjelenését. A szegénységi fogadalom ugyan tiltotta a salvato- J riánus ferenceseknek, hogy közlekedési eszközt használjanak, az 1542. évi közgyűlés mégis felhatalmazta a szécsényi (Nógrád m.), galgóci (Nyitra m.), a gyöngyösi (Heves m.) a jászberényi (Jászság), a héderhelyi (Somogy m.), a györgyi és ozorai (Tolna m.), kolostor lakóit, hogy menekülés esetére két lovat és szekeret tartsanak.2 Mivel a török támadások várható iránya általában időben ismertté vált, e felkészültségnek tudható be, hogy a magyar nemesség viszonylag csekély vérveszteségekkel úszta meg a török támadásokat. A menekülők — visszatérésre készen — először valamelyik, egykori lakóhelyükhöz viszonylag közel eső, de biztonságosabb helyen igyekeztek kivárni a vihar elvonultat. A pécsi püspök és a székesfehérvári keresztes konvent, székvárosa eleste után, 1543-ban egyaránt Veszprémben húzta meg magát, s csak azután állt tovább Pozsonyba3 — ahol ott találta már az esztergomi káptalant, a budai káptalant és a budai apácákat —, amikor világossá vált, hogy egykori lakóhelyük jó időre török erősség marad. (Dudics András pécsi püspök utóbb, 1563-ban kísérletet tett arra, hogy káptalanjának néhány tagját Szigetvárra telepítse.4

) A visegrádi ferencesek 1544-ben Fülekre, a Csanádiak és a szegediek pedig 1551-ben Gyulára menekítették