Századok – 1992

Történeti irodalom - Bak János–Kozák Gyula–Litván György–Rainer M. János: Az 1956-os magyar forradalom. Reform – Felkelés – Szabadságharc – Megtorlás. Történelmi olvasókönyv középiskolásoknak (Ism.: Pótó János) III–IV/497

történeti irodalom 497 BAK M. JÁNOS - KOZÁK GYULA - LITVÁN GYÖRGY - RAINER Ai. JÁNOS AZ 1956-OS MAGYAR FORRADALOM. REFORM - FELKELÉS -SZABADSÁGHARC - MEGTORLÁS. TÖRTÉNELMI OLVASKÓKÖNYV KÖZÉPISKOLÁSOKNAK Bp. Ibnkönyvkiadó, 1991. 223 p. Kezdjük mindjárt egy pontosítással, ami egyben könnyít is a recenzens dolgán: nem egyszerűen történelmi, hanem egy kortörténeti olvasókönyvről lesz szó az alábbiakban. A megkülönböztetés nem csupán teoretikus szőrszálhasogatás, mivel a kortörténeti vagy jelenkortörténeti munkákkal szemben mások az elvárások, s mások e művek megítélésének szempontjai is. Mindenekelőtt azért, mert a kortörténet fő jellemzője éppen a lezáratlanság, s ennek következtében az ilyen munkák ritkán tudják az elsődleges forrásbázis lehető teljességét felhasználni. Ugyanakkor, mivel az események hatásai a mába nyúlnak, gyakorta mai erkölcsi és politikai elemek keverednek az ítéletalkotásba — legalábbis a közgondolkodás, a társadalmi elvárások szintjén. Látszólag tehát jelenkortörténeti témáknál nem adottak a higgadt, pártatlan történeti feldolgozáshoz sem a forrásadottságok, sem pedig a társadalmi-politikai környezet. Még mindig a címlapnál maradva vetődik fel a recenzensben egy óvatos kérdés, a „minek nevezzelek?" kérdése. A forradalom terminus használatát ugyanis egyetlen helyen magyarázza a szöveg, eképp: a történteket forradalomnak kell tartanunk az egyetemes emberi emancipáció szempontjából. Azon nagy népmozgalmak sorába tartozik, amelyek a nagy francia forradalom szabadságeszményét vallották céljuknak. Első volt a magyar '56 azon közép-kelet-európai forradalmak közül, amelyekben a polgárrá válni vágyó társadalom tagjai lázadtak fel a totalitariánus hatalom zsarnoksága ellen. Talán a legtalálóbb és legszebb Bibó Istvánnak, az utolsó Nagy Imre-kormány államminiszterének megfogalmazása, amely '56-ot az »emberi méltóság forradalmának* nevezte." Mindez természetesen igaz is és szép is, de egy olyan eseménynél, melynél több nevet talán csak az Andrássy út viselt (igaz, ez utóbbi háromszor annyi idő alatt), egy ilyen eseménynél talán nem ártott volna már a kötet elején részletesen elmagyarázni, hogy mi a forradalom, a szerzők e kategória melyik jelentését használják, s ennek értelmében 1956 miért is volt forradalom? Hiszen e két hetet egy emberöltő alatt nevezték már „októberi sajnálatos eseményednek, „ellenforradalom"-nak, „népfelkelésének majd „forradalom"-nak. Ilyen fogalmi kavalkádban pedig (melynek hatása alól a recenzens sem tudja magát kivonni, s kénytelenül feszengve kerül minden meghatározást), tehát mikor mindezek a fogalmak jórészt együtt élnek a társadalom tudatában, szerencsésebb lett volna egyértelműen tisztázni a használt fogalmakat. Azt például, hogy miben különbözik az alcím „felkelés"-e a főcímben használt „forradalom"-tól? Annál is inkább, mert míg az első viszonylag könnyen definiálható fogalom, utóbbiról több, sokszor egymásnak ellentmondó elemeket magában foglaló teória szól. Elhagyva immár a címlapot, az első fejezet, Litván György munkája, A forradalomhoz vezető út címet viseli. Röviden, de rendkívül sokszínűen mutatja be a Sztálin halálát követő olvadástól 1956 októberéig eltelt időszakot Természetesen a nagypolitikára koncentrál elsősorban, hiszen e három év alatt teremtődött meg Nagy Imrének az a nimbusza, mely őt tette 1956 őszére az egyetlen népszerű kommunista politikussá. Ennek alapja pedig Nagy Imre első miniszterelnöksége volt, mikor rövid másfél év alatt alternatívát tudott felmutatni a Rákosi nevével fémjelzett sztálinizmussal szemben. Nagy Imre kiemelkedése mellett a másik fontos vonulata ezeknek az éveknek az értelmiség ébredése, a Nagy Imre-csoport kialakulása, szélesebb hatókörrel pedig a Petőfi Kör vitái. Természetesen nem ők „csinálták" a forradalmat, hiszen hatásuk rendkívül szűk körre terjedt, Rákosi 1955-56-os „feltámadása" idején pedig a hatalomból is kiszorultak Nagy Imrével együtt. De megteremtődött ezzel egy csoport, amely majd a robbanás után képes lesz a tömegnyomás szellemében átvenni a vezetést. A felkelést nem összeesküvők készítették elő, hiszen — mint Litván írja — Nagy Imrét „kommunista pártszerűsége erősen gátolta a cselekvésben", hanem maga a sztálinista politika. A társadalom mélyén érlelődő indulatok feltérképezése azonban aligha lesz valaha is forrásszerűen okadatolható. Persze nemcsak a szociálpszichológiára, a történetírásra is várnak még feladatok, hiszen elég sok az „állítólag", a „valószínűleg", a feltételes mód. Nem tudni még például, miért éppen Nagy Imrére esett a választás 1953 júniusában a Kremlben, vagy mi akadályozta meg Rákosit három évvel később a tömeges leszámolásban, illetőleg létezett-e egyáltalán az ún. 400-as lista —