Századok – 1992

Történeti irodalom - Köpeczi Béla; Makkai László; Mócsy András stb.: Erdély története I–III. (Ism.: Heinrich Gábor) III–IV/465

467 történeti irodalom az azóta sajnos elhunyt Makkai László. Míg Bóna feltételezi, hogy a magyarok már rögtön a 9. század végén végleg kiűzték a bolgárokat Erdélyből, addig Makkai szerint a bolgár uralom a 920-as évek végéig eltarthatott itt Makkai véleménye abban is különbözik (nemcsak Bónáétól, hanem a legtöbb történésztől), hogy szerinte az Erdélyben lakó magyar törzs külön állam alapítására tett kísérletet az évezred végén, s e kísérletet csak erőszakkal számolhatta fel a magyar állam megalapítója, István király. Abban azonban Makkai is egyetértett Bónával, hogy neolatin nyelvű népesség jelenlétére ebben a korban sem utal sem a régészet, sem az írott források anyaga. Sőt, Makkai nagy figyelmet szentel azoknak a nyelvészeti-földrajzi érveknek, amelyek szerint az erdélyi víznevek között latin vagy román eredetű nincsen, a többség magyar, a kisebbik rész szláv, német vagy török (besenyő?). A románok megjelenését a Kárpátok külső lejtőin a rendelkezésre álló dokumentumok a 11. század végére, a Kárpátokon belül a 12. század végére lokalizálják. Tehát ugyanakkorra, amikor mai helyükre költöztették a határőrző székelyeket, és Erdélybe telepítették az első németeket (szászokat). A székelyek, akiket egyesek közvetlenül a hunoktól származtatnak, korábban Bihar megyében éltek, és tudomásunk szerint mindig is magyar nyelven beszéltek. A középkori Erdély bemutatása — még mindig Makkai L. munkája — részletesen foglalkozik az erdélyi „három nemzet" (magyarok, székelyek, szászok) rendi struktúrájának megszületésével és megerősödésével, majd a magyar uralom első négy évszázada kulturális mérlegének megvonásával ér véget. Nem csak a katolicizmus által behozott építészeti és irodalmi stílusok leírását találhatjuk meg benne, hanem mindazt, ami az itt élők külön-külön műveltségét jellemzi, s azt is, hogyan él egymás mellett két olyan gyökeresen különböző kultúra, mint a nyugati keresztény és a balkáni ortodox. A török-kor első évszázadával és az Erdélyi Fejedelemség megalakulásával foglalkozó fejezet Barta Gábor munkája. Számára a kezdetet a középkori magyar állam 1526-os mohácsi katasztrófája, s az azt követő felbomlás jelenti, mert az autonóm Erdélyi Fejedelemség ennek az államnak a roncsaiból születik meg a 16. század közepén. A részletes politikatörténeti elemzést a súlyos válságokat átélő erdélyi társadalom képének, mozgásainak felvázolása kíséri. A Mohács utáni országszakadás, a két király (Habsburg I. Ferdinánd és Szapolyai I. János) küzdelme a trónért csak tükrözte ezt a helyzetet, amelyben e két szomszédos nagyhatalom, a Német Birodalom és a török, közvetlenül beavatkozhatott a magyar állam életébe. E belháborúk során alakult ki az a Szapolyai-országrész, amelyből, Buda veszte (1541) után az erdélyi állam megszületik. Ez a fordulat azonban nem az érintett területen lakók (köztük az erdélyiek) kívánsága szerint játszódott le, hanem annak ellenére: a 16. század végéig az erdélyi „három nemzet" elkeseredetten ragaszkodott a magyar királysághoz tartozás fikciójához, sokszor katasztrófába döntve ezzel kvázi-önállóságra ítélt országukat. Mind az államberendezkedés, mind a társadalmi szerkezet egyenes folytatása volt a régi Magyarország berendezkedésének, még a fejedelemséget vezető államférfiak többsége sem volt erdélyi, hanem ide menekült, vagy itt is birtokos magyar: a Szapolyaiak, a Báthoriak, Csákyak, Balassák, sőt később a Rákócziak is ebbe a fajtába tartoznak. Meg a kancellária hivatalos nyelve, a magyar is ezt a kapcsolódást tükrözi. Maguk az erdélyiek sokáig csak másodlagos szerephez jutnak saját országukban, amit — többek között — az országgyűlések teljes eljelentéktelenedése is mutat. Az erdélyi történelem legszebb lapjaira tartozik a reformáció itteni diadalútja a 16. század második felében, illetve nem is annyira a hitújítás maga, mint inkább az az egész Európában párját ritkító vallási türelem, amely e fejlődést kíséri. A század végén négy „bevett" (elismert) felekezet: katolikusok, evangélikusok, reformátusok és unitáriusok mellett még megtűrtként élhetett a görögkeleti vallás és egy sor kis szekta, mint pl. a szombatosoké is. E különböző felekezetek jobbára erőszakmentes versengése teremtette meg azt a szellemi élénkséget, ami az erdélyi magyar és német kulturális élet fölvirágzásához, a vallásos és a szépirodalom jelentkezéséhez, reneszánsz palotaépítésekhez, vagy éppen a román könyvnyomtatás megszületéséhez elvezetett. Erdély gazdasági és társadalmi életében komoly törést okozott a 15 éves háború (1593-1606). Az azt követő anarchián végül Bethlen Gábor fejedelem (1613-1629) tudott végleg fölülkerekedni, aki az őt hatalomra segítő török igényei ellenére is szinte teljes önállóságot szerzett kicsiny országának. Bethlen meglehetősen despotikus hatalmat gyakorolt, visszaszorította a háború után erőre kapott rendeket, erőteljesen támogatta a református egyházat, s ügyes gazdaságpolitikával szinte függetlenítette a fejedelmi kincstárat az ország adóitól. E függetlenséggel élve sodorta bele Erdélyt a Habsburgok elleni nagy kalandba, a 30 éves háborúba (1618-1648). A cél nem is lehetett más, mint a hajdani Magyarország újraegyesítése, az erdélyi fejedelmek jogara alatt. Az eredmény azonban elmaradt, a királyságbeli nemesség cserbenhagyta Bethlent, aki kénytelen volt megelégedni némi területi engedménnyel. Hasonló félsikerrel zárultak utódának, I. Rákóczi Györgynek magyarországi vállakózásai. Erről az uralkodóról a vonatkozó