Századok – 1992

Közlemények - Szabó A. Ferenc: Népesedés; telepítés a századfordulón. Beksics Gusztáv nézetei II/227

228 szabó a. ferenc nagyobb arányú magyar nyelvű vezetése azt eredményezte, hogy a nemzetiségi vidékek városait és ipari jellegű településeit is a magyar elem vette birtokba. Jellemző ennek mértékére, hogy a korszak végén (1910) a két relatív szlovák többséggel bíró város (Nagyszombat és Nyitra) nem a szlovák terület szívében, hanem a magyar-szlovák nyelvhatáron terült el. Az erdélyi városok közül ugyanekkor román többsége csak egy kisvárosnak, Karánsebesnek volt. A magyar etnikumon kívül jelentősebb számban csak a németek voltak városlakók, akik Erdélyben, Nyugat-Magyarországon és a Felvidéken néhány városban többségben voltak. A városok magyarosodásának radikalizmusát elsősorban a főváros mutatta. Népesedési szempontból Horvátországot a korszak kezdetétől fogva leírta a magyar közvélemény. A horvát-magyar kiegyezés megkötése után a Magyar Királyságnak ez a része már csak a hatalmi súly demonstrálását szolgálta, valójában csak a tulajdonképpeni Magyarországot tekintették „az országnak". Ez előnyös volt azért is, mert így a magyar etnikum kedvezőbb arányokat mutathatott fel. Horvátországnak a tengeri kijárat, Fiume szempontjából volt talán a legnagyobb jelentősége. Ezért is kormányozták ezt az etnikailag leginkább olasz várost közvetlenül Budapestről, és ezért ragaszkodtak olyan csökönyösen a horvát vasútak magyar szolgálati nyelvéhez. Magyarország etnikai összetétele a korabeli Európában ismert és gondosan számontartott politikai tényező volt. Nemcsak Ausztriában számoltak ezzel, hanem más országokban is. Az orosz demokrata politikusok többször utaltak erre műveikben. Herzen jegyezte meg, hogy valójában két magyar terület van: egy nagyobb, központi, és egy kisebb Erdélyben, s ezek meglehetősen nagy távolságra vannak egymástól. Bakunyin is idézte művében a gothai almanach 1869-es adatait: „A magyar királyságban 5 500 000 magyart, 5 000 000 szlávot, 2 700 000 románt, 1 800 000 zsidót és németet és kb. 500 000 más nemzetiségűt, összesen 15 500 000 lakost tartanak számon."1 Jellemző, hogy ezek a számok nem feleltek meg a valóságnak, hiszen az ugyanebben az esztendőben megtartott első modern népszámláláson több, mint 6 millió magyart számoltak össze, mind a szlávok, (Horvátországgal együtt is), mind a románok tényleges száma jóval alacsonyabb volt. Egyedül a német anyanyelvűek közölt száma felelt meg többé-kevésbé pontosan a valóságnak ( 1 820 922 fő). Különböző okok miatt, de Magyarország mindegyik szomszédja kevesebb magyart igyekezett kimutatni a ténylegesnél. A fenti adatokra visszatérve, még azt sem mondhatjuk, hogy korábbi adatokat használtak fel Gothában, mert az adatok sem az 1840-es, sem az 1850-es arányoknak nem feleltek meg. A magyarországi lakosság tényleges nemzetiségi arányairól forgalomba került pángermán, pánszláv vagy bármilyen irányú, tendenciózus becslések, csak a népszámlálások rendszeressé válása után veszítettek jelentőségükből, de teljesen soha sem szűntek meg. Ismeretes a versailles-i béketárgyalásokon ezzel kapcsolatos manőverezés, vagy az 1945 utáni csehszlovák álláspont. Ezek egyike a népszámlálásoknak a technikai lebonyolítására vonatkozik: Dávid Zoltán készített érdekes elemzést pár éve a történelmi Magyarország területén napjainkig bekövetkezett nemzetiségi-anyanyelvi változásokról, amelyben megállapította, hogy az 1970-es arányok lényegében megfelelnek az 1910-es arányoknak.2 Újabban Korom Mihály könyvében találunk fontos adatokat erre vonatkozóan, ó az