Századok – 1992
Történeti irodalom - Trócsányi Zsolt: Habsburg-politika és Habsburg-kormányzat Erdélyben (1690–1740) (Ism.: Czenthe Miklós) I/157
TÖRTÉNETI IRODALOM 157 lapalji tárgyi magyarázatokat, valamint a német és olasz nyelvű összefoglalásokat. Külön ki kell emelnünk az idegen nyelvű szövegek - beleértve különösen a latin - szinte hibátlan közlését, ami olyan ritka még az olyannyira fontos tudományos kiadványokban is. A dokumentumkötet jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Értékét elsősorban abban látjuk, hogy az eddig közrebocsátott vatikáni forrásoktól nagy mértékben különböző ismeteranyagot nyújt. Míg azok elsősorban az egyházi vezetők és diplomaták világát tárták fel, emezek inkább a papság és a hívek vallásos életét mutatják be. További érdeme a gyűjteménynek, hogy anyagában az egész történeti Magyarországot felöleli, és a vallási vonatkozásokon túl betekintést enged a kor művelődési és társadalmi viszonyaiba is. Megérdemli a figyelmet a magyar felvilágosodás kezdeteinek, ezen belül különösen a szerzetesi életforma válságának minden eddiginél gazdagabb, elmélyültebb ábrázolása, továbbá a jozefinizmus államegyházi kísérletének történeti mérlegelése. Ezeknek tanulságai többé-kevésbé az egész Monarchiára, sőt az általános történeti fejlődésre is érvényesek. Mindent egybevéve Vanyó Tihamér Aladár dokumentumkiadványa anyagában egy szinte teljesen ismeretlen világot tár fel a történettudomány számára, kialakította a különleges forrásközlés adekvát rendszerét és módszerét, emellett megalkotta a korai magyar felvilágosodásnak remekmívű történeti szintézisét és mindezt klasszikus veretű, szép, kifejező irodalmi stílusban. Minél több hasonló kiadványt kívánunk a szerzőnek és a magyar történettudománynak, amely immár kész és képes is az egyháztörténetírás eredményeinek integrálására. Bellér Béla TRÓCSÁNY1 ZSOLT HABSBURG-POLITIKA ÉS HABSBURG-KORMÁNYZAT ERDÉLYBEN 1690-1740 Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 477 old. A nemrég elhunyt szerző az 1986-ban megjelent háromkötetes Erdély története 1711-1830-ig terjedő részét írta meg, s mint Erdély történetének szakértője, műveiben feldolgozta az önálló, majd Habsburg uralom alá kerülő Erdély történetét (16-19. szd.) Jelen kötet, mely az Országos Levéltár III. (Hatőság- és hivataltörténeti sorozatának) 8. köteteként jelent meg, szerves folytatása az „Erdély központi kormányzata 1540-1690" c. kötetnek (Bp. 1980). A szerző bevezetőjében rámutat, hogy a korábbi elképzelésektől eltérően a 18. szd. első harmada a Habsburg-birodalom számára nem volt egyértelműen a felemelkedés és virágzás korszaka, hiszen a spanyol örökösödési háborúban szövetségesei, a tengeri hatalmak (Anglia, Hollandia) túlsúlya érvényesült, az 1730-as években pedig sorozatos külpolitikai-katonai kudarcok érték. A gazdasági élet fellendítésére vonatkozó merkantilista-kameralista tervek és kezdeményezések nem váltak valóra, nem voltak hosszú életűek, miközben az állandó háborúk miatt az államadósság ijesztő méreteket öltött (1701: 22 millió, 1740: 100 millió). Jelen kötetében a szerző Erdély a Habsburg-birodalomba való betagolódását követi végig, három részre osztva művét: 1. A legfelső szintet jelentő Ministerialkonferenz tevékenysége, 2. a katonai-kincstári Subdelegatio Neoacquistica erdélyi hatásköre, 3. és legbővebben, több alfejezetre tagolva, a Habsburgok erdélyi berendezkedése. A Habsburg-birodalom központi kormányzatát 1527-től a Titkos Tanács, 1669-től a Titkos Konferencia látta el, majd I.Lipót uralkodásának végefelé bizonyos témákra összehívott konferenciák (tkp. bizottságok) működtek, Erdély ügyeivel így a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis foglalkozott. Ennek vizsgálata nemcsak az Erdély, hanem az egész Habsburg-birodalomról alkotott képünk szempontjából tanulságos. A Habsburg-birodalom vezető elitjét néhány tucat család, a hatalmi és kormányzati elit alkotta, melynek működésében a szakszerű igazgatás 1705-től kezdve vált jellemzővé, elsősorban a III. Károly korabeli három kulcsfigura Savoyai Jenő, Ludwig Sinzendorff és Gundaker Starhemberg előtérbe kerülésével. Erdély ügyében először 1687-ben hívnak össze Ministerialkonferenzet, melynek összetételét vizsgálva az első időszakban megállapítható az erdélyi vezető elit kezdeményező szerepe (elsősorban Bethlen Miklósra kell gondolni), ez fordul meg I. József konferenciai reformja után, a Savoyai, Sinzendorff és Starhemberg vezette gyakrabban ülésező és stabilabb összetételű Konferenz oldalára billen a mérleg. A Konferenz hatáskörét az üléseiről ránkmaradt jegyzőkönyvekből, feljegyzésekből rekonstruálva megállapítható, hogy 1687-1704 között ad hoc jellegű testület volt, melyet alkalmanként, egyes fontos ügyek megtárgyalására hívtak össze. Az erdélyiek kezdeményezéseire Kinsky és Kollonics jó politikai érzékkel
