Századok – 1992
Történeti irodalom - Mitterauer Michael: Historisch-antropologische Familienforschung (Ism.: Gun$ Péter) I/145
146 TÖRTÉNETI IRODALOM 146 voltak is, ez tehát önmagában aligha bizonyító erejű, perdöntő adat. Az újabb nyugati összefoglalások mégis erre az eredményre építve tekintenek el minden más eredménytől, sőt, minden, ennek ellentmondó adattól is. Nagyjából hasonló a helyzet a családtörténeti kutatásokkal is. Hajnal statisztikai elemzését felhasználva Mitterauer is többnyire abból indul ki (s a mai helyzetet tekintve természetesen joggal), hogy a Pétervár-Triest vonaltól keletre, ill. nyugatra más-más családi rendszerek alakultak ki. A nagycsaládi rendszer valamilyen formája keleten található, ezzel szemben nyugaton a kiscsalád az uralkodó, szinte kizárólag. Ez persze csak tendenciákban igaz a 19-20. századra vonatkozóan is, hiszen nyugaton is található sok, ettől eltérő családi rendszer (pl. az ír és a skót klánok, stb.) amiként keleten sem teljesen kizárólagos a nagycsalád. Pontosabban elsősorban a házasságkötés időpontjában és a gyerekek számában jelentkezik a statisztikailag megfogható különbség a 19-20. századi népszámlálásokban, a nagycsaládi rendszerre — egyes konkrét, ma is létező esetektől eltekintve — inkább csak hivatkozás történik. A kérdés mármost az, hogy ez mindig így volt-e, illetve ha nem, akkor mikor s miért alakult át a családi rendszer Európa egyes régióiban. A Mitterauer (s persze Laslett, Hajnal s mások) által erre a kérdésre adott válasz túlságosan leegyszerűsített, s a tényeknek sem mindig felel meg. A lényege az, hogy sem a családszerkezeti rendszerek, sem a velük szorosan összefüggő örökösödési szokások nem etnikailag meghatározottak, hanem a gazdasági, ökológiai és egyéb körülményektől függenek. A kutatók, Mitterauer is, elsősorban a földesúr érdekeire helyezik a hangsúlyt, a földesúr érdekei következtében jött létre (ha korábban nem létezett volna) a koraközépkortól a kiscsalád, s a földesúri érdek alakította ki a zárt öröklési rendszert (Anerbenrecht), amelyben a telket a paraszttól legidősebb (esetleg legfiatalabb) fia veszi át, aki gondoskodik azután a szülőkről egészen halálukig. A probléma azonban ott kezdődik, hogy a földesúrnak azonosak voltak az érdekei Kelet-Európában is, itt mégsem találunk ilyenféle öröklési rendszereket, illetve ahol Közép-Európa egyes területein (mint pl. Magyarország), igen, ott ez a helyzet, a kevert rendszer annak következtében alakult ki, hogy egy meghatározott időszakban nyugatról tömeges méretű paraszti bevándorlás történt (Magyarországon nem csupán a 18. században, hanem a 13-14. században is, Lengyelországban inkább a 14-15. században). A német parasztok természetesen öröklési szokásaikat is magukkal hozták. Erre azonban a családtörténeti kutatás egyelőre nem gondol, megmarad a ténymegállapításnál. Hasonló a helyzet a nagycsaládi rendszeméi is. Ennek fennmaradása Kelet-Európában az, ami komoly fejtörést okoz. De végképp zavarba kerül a kutató, amikor olyan területen mutatja ki a kutatás a nagycsaládi rendszer létét, mint pl. Ausztria, ahol az összefoglalások szerint ennek nem szabadna megtörténnie. L. K. Berkner azonban egy 1972-ben az .American Historical Review"-ben közölt tanulmányában konkrét történeti forrásokra alapozva mutatta ki e rendszer létét, s okozott ezzel komoly zavarokat a nyugati kutatásban. A családszerkezet, az öröklési rendszer sokkal merevebb annál, semhogy olyan egyszerűen bele lehetne nyúlni, át lehetne alakítani, mint azt a kutatók egy része, így Mitterauer is véli. Nem véletlen, hogy eddig egyetlen konkrét adat sem került elő, amely bizonyítaná a földesúri érdek ilyen értelmű működését. A gyakorlat pedig inkább az ellenkezőjét mutatja, nevezetesen azt, hogy a földesúr nagyjából közömbös ezekkel a képletekkel szemben ( ami nem a jogairól való lemondást jelenti, hanem azt, hogy azt a konkrét viszonyok tudomásulvételével gyakorolja), ahol pedig utóbb az állam szabályozta pl. az örökösödés kérdéseit, s eltiltotta a parasztokat a zárt öröklés érvényesítésétől, ott a parasztok az állami tiltások ellenére gyakorolták hagyományaikat évtizedeken át (így történt Magyarországon a német parasztok esetében, de ugyanígy Franciaországban a Code Civile bevezetése után). Ezek a szerkezetek tehát sokkal merevebbek annál, semhogy ilyen befolyások érvényesülhettek volna. A felmerülő kérdéseket: milyen összefüggés van az etnikum és a családszerkezet, illetve öröklési rendszer között, aligha lehet statisztikai alapokon megoldani. A kutatást ki kellene terjeszteni azokra a területekre, ahol ma is vizsgálható az eredeti rendszer, tehát pl. az eddig elhanyagolt kelta nagycsaládi rendszerekre, egyes germán törzsek öröklési és családi rendszereire, stb. De ez csak akkor lehetséges, ha a kutató feladja előfeltevéseit, s elfogulatlanul közelit a problémához. S persze, ha nem zavartatja magát az esetleg nem várt eredménytől. Végeredményben a marxistának egyáltalában nem nevezhető Jacques Le Goff is élt a Marx által nyújtott érvekkel, amikor egy „hosszú középkor" (a 4.-től a 19. századig) mellett tört lándzsát. Ilyen elfogulatlan megközelítésre lenne szükség a modem családtörténeti kutatásokban is ahhoz, hogy az egész rendszer ne agyaglábakon, hanem a történeti valóság talaján álljon. Gunst Péter
