Századok – 1991

Krónika - Szakály Ferenc: Főtitkári beszámoló (1991. április 23.) V–VI/604

604 KRÓNIKA Szakály Ferenc FŐTITKÁRI BESZÁMOLÓ /1991. április 23./ Tisztelt Tagtársak! Hölgyeim és Uraim! Mióta öt esztendővel ezelőtt utólszor találkoztunk, nagyot fordult a Magyar Történelmi Társulatot körülvevő és sorsát meghatározó magyar világ. Amikor a jelenlegi vezetés 1986 májusában átvette az irányítást, a legfőbb hatalmat gyakorló pártközpont — természetesen a Magyar Szocialista Munkáspárt központjáról van szó — még mindig „kitüntette" a Társulatot állandó figyelmével. Ez a figyelem odáig már nem terjedt ki, hogy Tudományos és Kulturális Osztálya kíváncsi lett volna a Társulat véleményére valamely, a történettudomány egészét érintő kérdésben, vagy a Társulat vezetői bebocsátást nyertek volna az Agitációs és Propaganda Osztály vezetője elé. Az a szokás is, miszerint a pártközpont az illetékes előadóval képviseltette magát az elnökség és az igazgatóválasztmány ülésein, inkább azon korszak csökevényes maradványa lehetett, amikor az ideológiai irányítás afféle korporációként és ilyenként mint az adott szakma befolyásolásának, megregulázásának eszközére tekintett a társulatokra. Mindez abban a laza, ámbár kiszámíthatatlanul atyafiaskodó formában történt, amely az összezavarodott pártállam ez évekbeli „kultúr- és tudománypolitikáját" minden szinten jellemezte. Öt év alatt nem volt rá eset, hogy a pártközpont képviselője beleszólt vagy akár csak véleményt nyilvánított volna a napirenden szereplő ügyekben. A pártközponti „irányítás" valójában csupán abban jutott kifejezésre, hogy az első két esztendőben az Agitációs és Propaganda Osztály leiratban közölte, mely évfordulókról vár megemlékezést. Arra azonban már nem volt kíváncsi, hogy ennek miként teszünk eleget, s nem kifogásolta azt sem, hogy az előadók az alkalmat a legújabb eredmények kritikus előadására használják fel, s nem egyszer az eseményt (az orosz forradalmat, a magyar tanácsköztársaságot) magát is kritika tárgyává teszik. Vagyis a jelen vezetés tulajdonképpen teljesen függetlenül működött, s ha voltak hibái, úgy azt nem foghatja semmiféle külső nyomásra. Amire a mostani vezetőség a kormányrúdhoz került, a Társulat már régen elveszítette azokat a kizárólagos jogosítványokat, amelyeket 1949. évi átszervezésekor a történelem aktuális kérdéseinek és irányvonalainak meghatározására — természetesen csupán felülről meghatározott szűk mozgástérben — kapott. Aligha van köztünk valaki is, aki sajnálná, hogy az oktrojált aktualizálások és az erőszakolt irányvonalak korszaka — reméljük, egyszer és mindenkorra — elmúlt, s így megszűntek a meghatározásukra hivatott fórumok és jogosítványok is. Nyilván olyan sincs köztünk, aki ne örvendeznék afelett, hogy a történettudomány intézményrendszere az elmúlt évtizedekben hihetetlen, — s ami lényegesebb — egyetlen központból már ellenőrizhetetlen mértékben kiteljesedett és sokrétűvé vált. Miközben éppen ez a kiteljesedett, sokarcú hálózat biztosítja tudományunkat az ideológiai offenzívák korának feltámadása ellen, tudomásul kell vennünk azt a