Századok – 1991

Tanulmányok - Tüskés Gábor–Knapp Éva: Osztrák–magyar interetnikus kapcsolatok a barokk kori zarándoklatok tükrében V–VI/517

BAROKK KORI ZARÁNDOKLATOK, BÚCSÚJÁRÓ HELYEK 545 élet helyreállítását és a jozefinizmus hatásainak eltüntetését célzó egyházi intézkedések sorozata, valamint a zarándoklatok újjáélesztési kísérlete sem a 19. század eleji egyházi regenerációs törekvésekben. A nyugat-magyarországi és kelet-ausztriai zarándoklatok kulturális közvetítő szerepének vizsgálatakor nem hagyhatjuk figyelmen kívül egyrészt azt a tényt, hogy ezeket a területeket a török nem néptelenítette el, itt nem kellett tervszerű telepítéseket végrehajtani, a lakosság többségében katolikus maradt, illetve többek között épp a zarándoklatok révén eredményesen rekatolizálták, s így a 17-18. században mintegy önként kínálták a lehetőséget az új kulturális hatások közvetítésére. Másrészt ezek a zarándoklatok, illetve zarándokhelyek nemcsak az osztrák és a magyar kultúra fő érintkezési területén helyezkedtek el, hanem beletartoztak abba a Habsburg-birodalmat DNy-ÉK irányban átlósan két részre osztó átmeneti zónába is, amely Bécsnek és környékének mint innovációs központnak a kisugárzó hatásától erősítve az európai kulturális-gazdasági fejlődés központi és perifériális területei, közelebbről ÉNy-Európa iparosodó, városiasodó, illetve DK-Európa döntően mezőgazdasági jellegű részei között húzódott,256

s így Magyarország Nyugat-Európához való kapcsolódásának egyik legfontosabb területe volt. A zarándokhelyek vonzáskörzeteinek elemzése megmutatta, hogy a zarándoklatok a kulturális javak átvételével és átadásával, differenciálásával és kiegyenlítésével hogyan járultak hozzá ezen a területen a kulturális körzetek kialakulásához, a kultúra táji tagolódásához, az innovációs régiók és a peremterületek speciális kulturális fejlődéséhez, valamint a különböző kulturális régiók közti kapcsolatok megteremtéséhez. A zarándoklatok kulturális közvetítő szerepe tág lehetőséget ad arra, hogy segítségével más kulturális jelenségek elterjedését értelmezzük, ezért további speciális és összehasonlító vizsgálatok feladata lesz annak feltárása, hogy a zarándokhelyek időben állandóan változó vonzáskörzetei milyen egyéb kulturális jelenségek (pl. népi építkezés, eszköz- és nyelvhasználat, a tárgyi kultúra különböző formái, népi elbeszélésanyag) és hatások előfordulásával és elterjedésével, gazdasági, kereskedelmi és társadalmi kapcsolatokkal, településtörténeti sajátosságokkal hozhatók összefüggésbe, hogyan segítik a zarándoklatok ezek értelmezését, s hogy ezek a kapcsolatok milyen módon hatottak vissza a zarándoklatok történetére. A határmenti osztrák és magyar lakosságnak az anyaországok felé irányuló intenzív kapcsolatai a közösen látogatott zarándokhelyek révén közvetve ugyancsak hozzájárultak az interetnikus kapcsolatok elmélyítéséhez. A vegyes etnikumú területeken lévő, több különböző etnikumot mobilizáló zarándokhelyek - a Habsburg birodalom minden etnikumát egyesítő Máriacell barokk kori szerepéhez hasonlóan -az etnikai csoporttudat erősítése és az etnikus specifikumok hangsúlyozása helyett elsősorban a táji és vallási összetartozás-tudat kialakulásának, a különböző etnikumok integrálódásának és az interetnikus konfliktusok feloldásának irányába hatottak. A 19. században megfigyelhető a zarándoklatok szerepváltozása az etnikus folyamatokban: az 1857-es nagy máriacelli zarándoklat az etnikumok egyesítése helyett a paraszti kultúrából a társadalmi elit által kiemelt etnikai szimbólumként már a nemzeti függetlenség gondolatának, az etnikai azonosságtudatnak az erősödését fejezi ki.