Századok – 1991
Tanulmányok - Kulcsár Árpád: Sóbányászat és sókereskedelem Erdélyben I. Apafi Mihály uralkodása idején V–VI/415
432 KULCSÁR ÁRPÁD megfelelni, s ténykedésük kimerült abban, hogy létrehozták a dévai sókikötőt, a sóügy élére Alviniczi István személyében inspectort állítottak, őt, valamint a bányák, illetve a két portus vezetőit instructiókkrJ látták el.89 Nagysink után alig telik el másfél év, és 1665 őszén a radnóti országgyűlésen a sóüggyel kapcsolatban a rendek Apafihoz fordultak, mivel „látjuk, hogy többire semminémü haszonvétel belőle ki nem jött magunk számára, az aknáknak romlott s pusztult állapatjokra, s mind penig egyéb alkalmatlanságokra nézve. Minek okáért a mi kegyelmes urunkat, ő nagyságát alázatosan találtuk meg felőle, hogy vegye maga kegyelmes dispositioja alá, és annuatim bizonyos számú tallérokat ő nagysága rendelne az ország adajában adatni belőle".90 Apafi eleget tett a kérésnek, de a rendek által végbevitt intézkedések és a kiadott instrukciók érvényben maradtak. Lipcsei György újabb utasítása csak 1669-ből ismeretes, a tordai kamaraispán instrukcióját is csak 1671 elején módosították. Megmaradt az 1664-ben felállított inspektori tisztség, viselője továbbra is Alviniczi István volt bizonyíthatóan 1670-ig, feltehetőleg 1671-ig. A sóügy kezelésében 1671. májusában történt döntő változás. Ekkor a székelyföldi és máramarosi aknák kivételével az összes bányát, tehát a tordait, kolosit, székit, désit és a vízaknait, valamint a két sóportust, a marosváradjait és dévait együttesen bérletbe adták. A fejedelemség korábbi évtizedeiben is bérbe bocsátottak alkalmilag egyes bányákat, pl. Kolos, vagy Szék aknáit Kolozsvárnak, Vízaknát Szebennek. Arról azonban, hogy lényegében a sóügy egészét bérleti rendszerbe adták volna, nem ismerünk adatot.91 Az 1671-es nagy váltás okait keresve több összetevőt vehetünk számításba. Először is felmerül az a kérdés, hogy miért éppen 1671-től léptették életbe ezt a rendszert. Hiszen a korszak elején sokkal nagyobb szükség lett volna meghatározott összegben garantáltan befolyó bérleti díjra. Akkor azonban úgy tűnik még hiányzott a bérlők szükséges tőkeereje, csakúgy, mint a bányák és portus pusztult állapota miatt - a kellő vállalkozókedv is. Láttuk, hogy 1664-ben a rendek hiába vették kezükbe a sóügyet, hamarosan lemondtak róla. Ugyanakkor Apafi sem ragaszkodott a fejedelmi igazgatáshoz minden áron, hiszen csak a belőle származó jövedelem kisebb fele illete őt, s mint az 1669. januári országgyűlés fejedelmi propositiójában írta: azonkívül „csak az neve és az baja müénk". Az 1671-es döntéshez az is hozzájárulhatott, hogy a sóügyből, jelesül a portusról származó jövedelem nem emelkedett a konszolidáció előrehaladásával párhuzamosan és még 1670-ben is több ezer tallérral elmaradt a II. Rákóczi György alatti 50 ezer tallér átlagos évi jövedelmétől.92 A döntés meghozatalában bizonyára szerepet játszott, hogy a portus vezetőjének, Lipcsei Györgynek 1670-es elszámolásában csaknem 5.000 tallér hiány mutatkozott. Többen nem kapták meg az őket megillető jelentős összegeket. Köztük volt Bethlen János kancellár 3.288 tallérral és Gillányi Gergely Apafi sógora is 1.333 tallérral.9 3 A kivizsgálás során egy súlyos visszaélés is napfényre került, mellyel aztán az országgyűlés foglalkozott. Alviniczi István sóügyi inspektor ugyanis négyezer tallért vett fel Bethlen János kancellártól a portai adó kiegészítésére. Az adót azonban, akkor már elküldték, Alvinicziék pedig a pénzt sóba fektették, majd a belőle befolyt jövedelmet, melyet a rendek 5.333 tallérra taksáltak, maguknak tartották meg, bár „az ország béadott adaja közi akarák bészinleni".9 4 Az ügy végül 1672. nyarán ren-
