Századok – 1991

Tanulmányok - Kulcsár Árpád: Sóbányászat és sókereskedelem Erdélyben I. Apafi Mihály uralkodása idején V–VI/415

430 KULCSÁR ÁRPÁD A sókereskedelem szempontjából fontos volt az utak állapota. Ezt a kortársak is világosan látták. Valamennyi kamaraispán instrukciójában szerepel ilyen figyelmeztetés: „Az Aknáknak utaira igen nagy gondviseléssel legyen, hogy az sóhordó szekerek el ne idegenedgyenek kárunkkal". A sószállításnak ekkor már kialakult útvonalai voltak, melyek évszázados távlatban is állandóságot mutatnak. így pl. a dési aknák savának Erdélyen túlra irányuló útját egy 1379-es dokumentum a Dés, Csákigorbó, Paptelek, Szilágysomlyó, Margitta, Szalacs útvonalban jelölte meg, mint „magna via sohusuth", hasonlóképpen, mint egy 1739-es irat.77

Amint egy 1672-73-ra vonatkozó részleges felsorolásból kitűnik, a kereskedők általában 5-10 négyökrös szekérrel fuvarozták a sót, de szerepelnek 20-23 szekérrel szállítók is.7

8 A kereskedők az aknákon savukhoz szállító cédulát kaptak, mely feltüntette a szállító nevét, s a sómennyiséget. Ezzel igazolhatták, hogy törvényes úton szerezték. A cédulát a hajósok számára kiállított papírhoz hasonlóan, lábó-cédulának hívták. Nemesek és jobbágyok egyaránt kereskedtek sóval, még ha eltérő formában is. Báthory Zsófia 1669-ben elrendelte szilágysomlyói uradalma jobbágyainak,hogy az általa vett sót (minden bizonnyal Désről) Somlyóra kell beszállítaniuk. Az utasítás 28 községet szólított fel erre, és 11.442 kősót írt elő.79 A szilágysomlyói vár a számára Désről járó 3.333 kősót a vár jobbágyfalvaival szállíttatta el az aknáról, de nemcsak Somlyóig, hanem egészen Debrecenig. Ott kellett eladniuk, s az árát a somlyói provisor kezébe átadniuk. Szilágysomlyó a vár szükségére volt köteles sót szállítani.80 A dési aknák sója túlnyomó részben szekéren került kivitelre a Királyi Magyarországra. 1666-ban pl. 22.030 db., míg a portusra csak 3.774 db-ot küldtek.8

1 A marosváradjai hídon, tehát déü irányban 1664-ben 16.938 db kősót szállítottak keresztül. A Székelyföldön Udvarhely volt a fő sókereskedelmi központ. Ide szállították nagy tételekben a sót, majd mások innen vitték tovább árusítani a városokba és sokadalmakra. A rendek törvényekkel is igyekeztek segíteni a sókereskedelmet. Számos artikulus született e tárgyban. Tudatos törekvés volt megfigyelhető arra, hogy a sókereskedés mennél inkább az ország lakosainak gyarapodását szolgálja. Az 1665-ös fehérvári országgyűlés XXXVIII. artikulusában kimondták, hogy „ajándékért, és valami respectusokért az idegenek ne praeferaltassanak" hanem az aknákról „ante omnes extraneos az haza fiainak adassék só, vehessenk is sót, kereskedhessenk liberrime véle".82 Iö68-ban megtiltották, hogy a Körösvidékről, tehát török földről sóért bejövő szekeresek Bánffyhunyadnál beljebb menjenek.8

3

Ezzel azt kívánták elérni, hogy a kalotaszegiektől legyenek kénytelenek sót vásárolni, akik azt Kolosról Bánffyhunyadra szállították és ott árusították. Hasonló megfontolásból kimondták, hogy a „török földéről" déli irányból Hátszegnél, Marosillye felől „Dévánál feljebb jönni sóért szabad ne légyen, hanem a haza lakosi oda szállítván a sót, az idegenek ott vehessenek s rakodhassanak meg. Ez országbélieknek penig, ha úgy akarják, szabados legyen a sót mind Vaskapu felé s mind Illye felé általvinni".84