Századok – 1991
Tanulmányok - Kulcsár Árpád: Sóbányászat és sókereskedelem Erdélyben I. Apafi Mihály uralkodása idején V–VI/415
428 KULCSÁR ÁRPÁD ún. celleristák, cellérek végezték, akiknek csak kisebb része végzett bérfuvart, többségűk saját maga vásárolt sóval kereskedett, amit csak a portuson szerezhettek meg. A Maroson másutt való sóvételt, — mely a fiskus megkárosítását jelentette, s mint az artikulusokban írják a „lopásnak neme" — a törvények szigorúan tiltották.70 A hajósok a portuson egy cédulát kaptak az ún. lábó cédulát, amelyen feltüntették, hogy ki az illető hajós, milyen sót és hány darabot szállít. Ε cédulával tudta bizonyítani, hogy sóját törvényes úton vette, s e szerint harmincadolták meg. Az 1662-ben Marosváradján kiállított lábó-cédulák kb. 4/5-öd részét sikerült megtalálni.7 1 Ezek mintegy 160.000 db. kősóról adnak számot. Abban az évben a portusról összesen 202.000 db. sót szállítottak el. A cédulák adatainak együttes vizsgálatából több megállapítás szűrhető le. A135 név szerint ismert cellerista mindegyike csak egy bárkával rendelkezett. Ezek különböző teherbírásúak voltak. Egy hajó általában 600-800 kősót vitt. A sókockák súlya 60 font volt. Az említett százhatvanezer darab 235 hajórakományt jelentett. A Maros húsvét táján duzzadt meg annyira, hogy megindulhatott a szállítás, amely az ősz derekáig tartott. (Lásd I. melléklet) A hajósoknak 3-4 hét kellett egy transzport lebonyolításához, s akkor rakodtak meg ismét a sókikötőben. Ezek az adatok különösen érdekesek, ha egybevetjük őket a Fuggerek faktorának, Dernschwamnak 1528-ból származó, az erdélyi sóügyről szóló alapos és megbízható beszámolójával. Akkor egy hajórakomány két tömény, azaz mintegy 20.000 db. 5,5 fontos hajósót tartalmazott. A sószállítás akkor is húsvét táján indult, de a sóportusról — ami akkor nem Marosváradján, hanem följebb a Maroson, az Aranyos torkolatánál Décsén volt — egyszerre 80 hajó indult, évente két alkalommal. Dernschwam idejében a celleristák leginkább tordaiak voltak, de összetételük az Apafi korra döntően megváltozott. A nevekből jól látható, hogy alig van köztük nemhogy magyar, de még erdélyi is. Döntően délszlávok, illetve törökök.72 (Lásd Π. melléklet) Mint már említettem, egy részük bérfuvarozást vállalt. Megbízóiknak sót vásároltak a portuson, majd leszállították. Az ilyen megbízók jelentősebbjei közé tartozott 1661-ben Bosnyák Simon, Kis Memhet, Horváth Márton 3-3 hajórakománnyal, Szűcs Jankul, Rácz András, Olasz Ferenc, Posgai József 2-2 hajórakománnyal. Tudunk olyanokról is, akik hajóval posztót küldtek fel a portusra, s ezért sót hozattak vissza. így pl. Haszon Ispaia 157 vég posztóért Apafi parancsára 1.200 db. kősót vitethetett. Ε szállítást két hajós teljesítette. Tudjuk, hogy ezen kívül az egyik portusi deák is vett tőle 100 kősóért posztót, amit ugyanezzel a rakománnyal együtt szállítottak el. Hasonló megbízást teljesített két cellerista Omer Ispaiának. ó a posztóért s atlaszért, a fejedelem rendelete alapján 1.234 db. sót kapott a portuson. Az ezt szállító két hajós még további 50-50 db. kősót pénzen vásárolt a szállítmányhoz. Máramarosban a Tisza nyújtott lehetőséget a só vízi szállítására. Az itteni két sóportus a szigeti és hosszúmezei kapacitása lényegesen kisebb volt, mint a marosváradjaié, ahol nyolc nagy sópajta volt 1677-ben. Ezzel szemben 1673-ban Hosszúmezőn 2, Szigeten egy sópatja állott (1689-ben mindkét helyen csak l-l)7 3 és a portusok személyzetét is csak egy vámos és egy hajdú jelentette. A nagyságrendi eltérésnél azonban sokkal lényegesebb a minőségi különbség. Az eddigi rendelkezésre álló adatokból következtethetően itt nem a két portus volt a sókereskedelem
