Századok – 1991

Tanulmányok - Kulcsár Árpád: Sóbányászat és sókereskedelem Erdélyben I. Apafi Mihály uralkodása idején V–VI/415

SÓBÁNYÁSZAT ÉS SÓKERESKEDELEM I. APAFI MIHÁLY IDEJÉN 423 nyes. Igen elterjedt volt a „belülfütő fényes kályhás kemence" a helyiségek döntő részét ilyenekkel fűtötték, sőt Tordán az egyik „bolt"-ban 1677-ben egy „úy Zöld mázas kályhákból csinált csipkés pártázató belől fűtő kemencze" állott. A kamaraispán házához csatlakozott, vagy külön állott — ennél gyakran igénytelenebb építőanyagból, kivitelben és berendezéssel — a számtartóház, valamint a cselédház. A kamaraudvaron található volt még pince, konyha, kút, jégverem, kert, csűr, csűröskert, szekérszín, valamint különféle ólak és istállók. Ezen épületek túlnyomó részének anyaga tapaszos sövény, fedésük szalma, illetve zsindely volt. A kamaraudvart általában leszás, sövényes kerítés vette körül, melyen kétszárnyas deszkakapu, s mellette kiskapu nyílott. A kamaraudvartól kisebb-nagyobb távolságra feküdtek a sóaknák Számuk 1677-ben Tordán 5, Vízaknán 4, Désen, Koloson, Rónaszéken 3-3, Széken 2 volt. Elnevezésüknél nem alkalmaztak személyneveket, vagy történelmi neveket mint a későbbi századokban, hanem csak nagyságukra és elhelyezkedésükre tekintettel különböztették meg őket. (Kis, Nagy, Új, Három torkú, Felső, Közép). Az aknáknak általában két torkuk volt. Az egyik, amelyben lajtorján a sóvágók ereszkedtek alá: a 1 aj törj ás torok. A másik a gépelyes torok, melyen a kivágott sót, illetve a törmeléket, s a vizet húzták fel a zsindelyes tető alatt álló, 2 vagy 4 ló által húzott emelőszerkezettel, a gépellyel. A sóbányászat erőgépeihez ennélfogva a gépelyes lovak biztosították az „energiát". Az tehát, hogy az egyes bányahelyek istállóiban hány volt belőlük, jól mutatja a bánya kapacitását hiszen a kamaraispánnak szóló instrukció megszabta, hogy „gépelyes lovakat elegendőket s jókat tartson". Ugyanakkor máshelyütt azt olvashatjuk: „ kelletinél többet ne is vegyen". Számuk 1677-ben Vízaknán 33, Tordán 32, Koloson 27, Rónaszéken 1673-ban 13 (ebből 2 kehes, 3 béna) 1689-ben számuk ugyanennyi. Egy ló értéke általában 200 kősó aknai árának felelt meg, tehát kb. 60 q sónak. A bányaüzem fenntartása, működtetése sokféle igényt támasztott különböző anyagokra, ipari és mezőgazdasági termeivényekre. A gépelyes és egyéb lovaknak széna, zab kellett, a többi állatnak is szükségeltetett takarmány. A munkások és különböző alkalmazottak élelmezése és fizetésük természetbeni része (gabona, állat, vaj, méz, borsó, lencse stb. ) e felsorolt termékek előteremtését követelte meg. Igény volt nagyobb mennyiségű fára, különböző épületek készítéséhez, a meglévők javításához. Az akna torkának, tehát a földfelszín és a sótömzs közötti részének ún. „gárgyázásához" azaz fával történő kirakásához omlás ellen. Továbbá emelőszerkezetek, lajtorják s más eszközök készítéséhez, karbantartásához. Az aknákból bőrökben húzták fel a sót, bőrtömlőkben a vizet. A gárgyázás alján kezdődő sóajakra is bőröket kellett függeszteni. Ε célokra a bivalybőr volt a legalkalmasabb. Szükség volt még nagy mennyiségű gyertyára, hiszen a sóvágók ezek fényénél dolgoztak lenn az aknában. Továbbá vas eszközökre s javításukra, pótlásukra, annál is inkább, mert a só erősen pusztítja a vasat. Állandó igény volt különböző kötelekre is. A szükséges dolgok egy részének biztosítása már nem feudális járadékszolgáltatás útján, hanem vásárlással történt. Ez növelte a pénzforgalmat, segítette a kereskedelem fejlődését, s egyes iparágak felvevő piacát tágította. Bár csak eléggé korlá-