Századok – 1991
Folyóiratszemle - Az American Historical Rewiew fóruma: „Régi” történetírás és az „új” III–IV/402
402 FOLYÓIRATSZEMLE Martin Heideggerre és "hermeneutika! körére': tágabb értelemben ez a kör a vizsgáló és a vizsgált dolog között fut; a vizsgálatot az azt végző személy hagyományai, elkötelezettségei, érdeklődési köre és reményei befolyásolják, amelyek szükségszerűen hatnak arra, amit az illető felfedez. Ugyanígy, a történelmi kutatások folyamata és a történetírás megváltoztatja mind a kutatót, mind az olvasót. Mindezeket figyelembe véve, Alan Megill a 'felidézés' ('recounting') kifejezést választja: ez azt is jelenti, hogy a leírás' nem semleges előfeltétele a magyarázat valódi munkájának, nem egyszerűen adatgyűjtés. Az 'elbeszélést' a fentieken kívül többen is támadták: így az amerikai filozófus, Morton White Fundations of Historical Knowledge c. munkájában kijelentette: „az elbeszélés elsősorban egyedi magyarázó kijelentésekből áll", és csak abban különbözik a krónikától, hogy okozati kijelentéseket tesz, míg az utóbbi esetekben ilyenről nem lehet beszélni. A 'narratív' és a 'probléma-orientált' történetírás közötti különbségről először Fernand Braudel beszélt 1949-ben, amikor a Mediterránum és környéke c. kötetét kiadták. Az előbbi „túl gyakran elrejti a gazdasági, társadalmi és kulturális tényezők hátterét'', míg az utóbbi „mélyebbre hatol, mint az események és emberek...'', és a múltat felidézi, életre kelti. Az elméleti meggondolások ellenére a Mediterránum és környéke nem tartozik a „probléma-orientált" művek közé: egyetlen központi, ok-okozati kérdést sem vet fél a munka. Braudelnek nem sikerült összekötni a metaforák három történelmi szintjét: (1) az események felszíni, gyorsan változó, könnyen látható világát; (2) az események összetalálkozásából születő mélyebb, lassabban változó szintet; és (3) a legmélyebben fekvő geotörtélnelmi vagy strukturális szintet, amely alig változik. Végső soron a tanulmányt „jellemanalízisnek" lehet felfogni, amelyben a szerző a 'Mediterránumof összetevő elemeire bontja. Megill végül arravállakozik, hogy saját konstrukciókat vázoljon fel. Ennek értelmében a 'felidézés' (1) elmondja, mi történt ahol pedig ez a cél dominál, ott szükségszerűen elbeszélő formát kell, hogy kapjon a mű; (2) megmagyarázza a történteket: (3) a történész bebizonyítja, hogy elbeszélése és magyarázata igaz; és (4) a történész értelmezi a múltat, azaz szükségszerűen valamilyen jelen perspektívából szemléli a múltat, mely minden történelmi munkát áthat. A hangsúly a 'felidézés'-'magyarázat' kapcsolaton van: ahhoz, hogy fel tudjuk tenni a kérdést „Mi okozta ezt vagy azt?", ahhoz szükséges leírnunk az „ezt vagy azt" először. Itt tévednek a 'magyarázat'-ot hangsúlyozó történészek, mint például François Füret; a magyarázat nem lehet autonóm; és ha feltételezzük, hogy a magyarázat megkívánja a 'felidézést*, akkor egyben az elbeszélő elemek jogosultságát is kell ismernünk. (American Historical Review, Vol 94, N° 3, June 1989, 627-653.) Ma. T. AZ AMERICAN HISTORICAL REVIEW FÓRUMA: „RÉGI" TÖRTÉNETÍRÁS ÉS AZ „ÚJ" A tárgyalt esszék az American Historical Association szokásos évi közgyűlésének nyitónapján hangzottak el 1988. december 27-én. Gertrude Himmelfarb a City University of New York és Theodore S. Hameiow, a University of Wisconsin, Madison tanára lényegében a „régi" történetírás mellett állt ki, míg Lawrence W. Levine, a University of California, Berkeley és Joan Wallach Scott az Institute for Advanced Study, Princeton professzora az „új"' mellett tette le a voksát, míg az ötödik esszében John E. Tbews, a University of Washington professzora egyfajta kiegyenlítésre törekedett a két tábor között. Az ülésen James H. Billington elnökölt. Gertrude Himmelfarb bevezető megjegyzéseiben kitér arra, hogy a történészeket két nagy csoportra lehet osztani abből a szempontból, hogy mit tartanak fontosnak diszciplinájuk tárgyaként: az egyik felfogás a nagyléptékű folyamatokat összehasonlító tanulmányokat kedveli, míg a másik a mindennapi élet apróbb eseményeinek, történéseinek megértését teszi az első helyre. Himmelfarb a második nézetet kritizálva megjegyzi, hogy a köznapi emberek életét igenis befolyásolták a jelentős események. Az „új" történetírás egyik legjellemzőbb példájaként felhozott Montaiüou csak azt bizonyítja hogy a szerző, Le Roy Ladurie képtelen volt megbirkózni azzal a felismeréssel, hogy a felfogásuk szerint helyes történetírás nélkülözi a formát és a struktúrát, amelyek elengedhetetlenek viszont a történettudomány művelői számára. Carl Ν. Degler 1987-es elnöki beszédében kifejtette az American Historical Association előtt, hogy az amerikai történetírás fragmentálódott a társadalomtörténet óriási méretű fejlődése eredményeképpen: a feketék, a nők, a bevándorlók, a családok, a városok, stb. mind helyet követeltek maguknak az Egyesült Államok történetírásában; a tudomány azonban képtelen volt mindezeket integrálni és az eredmény egyfajta zűrzavar lett. Felfogását azonnal megtámadták az érintettek azzal vádolva Deglert, hogy a nemzetiség és az etnikai hovatartozás politikai dimenziókat ad olyan alapjában véve nempolitikus entitásoknak mint a faj, nem és az osztály. Egyetlen kérdés sem fontosabb a másiknál, egyetlen tárgykör sem jelentősebb a másiknál. Mindez egyfajta demokratizmus