Századok – 1991

Történeti irodalom - Molnár Miklós: La démocratie se léve á l’est. Société civile et communisme en Europe de l’est: Pologne et Hongrie (Ism.: Niederhauser Emil) III–IV/397

400 TÖRTÉNETI IRODALOM kítás destabilizálná az uralkodó osztályt, ez a fő akadály, nem ideológiai tényezők. Molnár szerint a bürokraták és a vörös bárók koalícióját kell megtömi (Hankiss éppen ezek kiegyezését javasolta). Történészek számára különösen érdekes az utolsó alfejezet a történeti koncepció kialakításairól. A kommunista párt a nemzeti hagyományok folytatójának nevezte magát, saját legitimálása érdekében (Molnár a magyar fejlődést vizsgálja részletesen esettanulmányként), így a magyar történelmet osztályharcok és függetlenségi harcok sorozatának tekintette, kiemelte a „haladó" hagyományokat, s ami ebből kimaradt, az az osztályellenség műve. A függetlenségi tabut már Molnár Erik megtörte, s tézisei körül nagy vita támadt Az 1960/70-es évektől a magyar történészek már a párttól függetlenül alakították ki elképzeléseiket. A lengyel történetírásban az államalapítás ezredik évfordulóját emeli ki a könyv, a kereszténység 966-os felvételének éles kritikáját És természetesen a nyugati területek kultuszát az évszázadokon keresztül, hogy feledtessék az elveszett keleti területeket. De a lengyel történetírás is vissza tudta szerezni önállóságát, a lengyel-orosz kapcsolatok összes tabu-témái sorra előkerültek és reális értékelést kaptak. Amint az egész korszak, a nemzeti történelem kommunista értékelése is csak fájdalmas elhajlás, két gondolatjel közt. A konklúziónak nevezett befejezés a kommunizmus bukását állapítja meg. A Varsói Szerződés jövőjét bizonytalannak tartja, de el tudja képzelni fennmaradását változott tartalommal. A bukás magyarázatát a Moszkva - a hatalom - a civil társadalom háromszögének interakciójában találja meg Molnár. A kommunista rendszer csak a nyugat segítségével tud megreformálódni, de ez éppen alapelveinek feladását jelenti. Gorbacsov kétségtelenül diktátor. Molnár utal néhézségeire, bizonytalannak tartja, vajon a könyv megjelenésének idejére nem lesz-e bukott ember. Ez nem következett be. (De mire ez az ismertetés megjelenik?) A Szovjetunió megerősödése csak hosszú idő után lesz lehetséges. De azért jelen van a térségben, talán most is (1989-ben vagyunk) beleszól az egyes államok életébe. Sok fejlemény valószínűleg nem következhetett volna be szovjet jóváhagyás nélkül. De a magyar és lengyel fejlődést már nem fordíthatja meg. 1981 Lengyelországban a kommunizmus 5., de utolsó offenzívája volt. A peresztrojka idején a szovjet híreket csak a lengyeleknél és a magyaroknál lehetett olvasni, másutt még be is tiltottak szovjet sajtótermékeket (Hozzá kell tenni: Magyarországon is válogatva közölték sokáig, ami szovjet neheztelést is kiváltott.) 1988/89 során nem erőszak, hanem a rendszer belső erodálódása hozta meg a változást. Kádár nem szállt be Gorbacsov vonatába, így már 1988-ban politikailag kimaradt a folyamatból. A kommunista párt 1989 óta poszt-kommunista. Magyarországon, ahol hiányzott a Szolidaritáshoz hasonló jelenség, a fő tényező az értelmiségi közvélemény jelentkezése volt, aztán különösen 56 gyökeresen megváltozott értékelése. A látható magyarázatok azonban nem adnak teljes képet. Molnár Raymond Áron egy mondására utal, amely szerint a totalitárius rendszerre halálos a kompromisszum a demokráciával. Ezt Áron 1965-ben írta, mára igaza lett. Az 1989. június 16-i temetés egyúttal a kommunista korszak temetése is volt. Most már a civil társadalom lesz a szuverén - ezzel az optimista megállapítással zárul a kitűnő könyv, melyet nagyon bő irodalomjegyzék és névmutató egészít ki. Mint a tartalmi ismertetésből is kiderül, Molnár Miklós olykor más szocialista országokra is utal, láthattuk a külön alfejezetet 1968-ról, sokszor előkerül persze a Szovjetunió, olykor még az NDK és Bulgária meg Románia is. Ami teljesen kimaradt az utalásokból, az Jugoszlávia, nyilván azon az alapon, hogy az nem tartozott a szovjet tömbhöz. Fejlődésében mégis Tito halála után a civil társadalom jelentkezésének sok jelét lehetett látni (a felülről elrendelt önigazgatási rendszert nyilván nem lehet annak tekinteni.) Molnár ugyan esszét írt, de rengeteg történeti tényanyagot közöl közben. Nyilván a magyar olvasó számára a magyar eseményekből sok minden ismert, de a lengyelekből már alig valami (és fordítva is bizonyára áll ez). Viszont a nyugati olvasó számára minden új, nagyon jó történeti összefoglalást is talál a könyvben, az elemző részletek mellett. Legfeljebb elképzelhetetlennek tart majd sok minden tényt, amelyet Molnár megbízhatóan dokumentál. Molnár szerencsésen elkerüli a politológiai munkáknak azt a hibáját, hogy a jövő fejleményekre is kitérnek. Ahol mégis, ritkán, megteszi, nincs igaza (ld. a Varsói szerződés kérdését). Nem mondja ki sehol, de sejteni engedi, hogy véleménye szerint a belső fejlődés, a civil társadalom támadása valósította meg a változást. A magunk részéről úgy véljük, a külső elemnek, vagyis a Szovjetunió változásának talán nagyobb jelentősége volt. Az biztos, hogy a kommunista korszak végleges bukásáról majd csak a Szovjetunióban végbemenő változások lezárulta után lehet ítélkezni. Akkor nyilván majd meg is kell írni hasonló munkában a térség egész történetét, Jugoszláviát is beleértve. Nem kétséges, Molnár könyve az első számú előtanulmány lesz ehhez a szintézishez. Niederbauser Emil