Századok – 1991
Történeti irodalom - Spira György: Jottányit se a negyvennyolcból! (Ism.: Hermann Róbert) III–IV/381
TÖRTÉNETI IRODALOM 383 fűz széljegyzeteket az „Egy józan számvetésre készítő forradalomtörténet" című recenzió. A könyvkritikákat három, a stuttgarti ill. bukaresti történészkongresszusokon elhangzott felszólalás szövege követi, a Habsburg-abszolutizmushoz fűződő történelmi illúziókról, a kelet-közép-európai kisnépek nemzeti mozgalmaiban jelentkező integrációs és dezintegrációs tendenciákról, végül a történetírás módszertanáról, a történészi szaknyelv és a köznyelv közötti eltérésekről. A kötet utolsó írása, )r A megjelenítendő múlt" a történetírás és a nagyközönség, a tudományos és az ismeretterjesztő munka kapcsolatairól és problémáiról elmélkedik, azzal a tanulsággal, hogy a történész egy-egy ismeretterjesztő műsor készítésénél nem élhet olyan szabadon az utólagos rekonstrukció eszközével, mint pld. egy rendező; történészi hitele megköveteli, hogy még ha dramatizál is helyzeteket, ezt mindig jelezze a nézőknek, ti. hogy az adott esetben meddig terjed a dokumentumokkal alátámasztható tények határa. Az olvasó tehát mind tematikai, mind műfaji szempontból sokszínű kötetet kap kezébe. A kötet uralkodó műfaja azonban - már csak a címből következően is - a vitairat. Ha ugyanis az első ciklus írásait átolvassuk, különös tekintettel a jegyzetanyagra, felfedezhető ez a polémikus vonulat mind a Batthyányportréban, mind a Jellaíiőról, Dragonról és Perczelről szóló írásokban. Egy-egy, a harmadik ciklusban található vitairatban alaposabban kifejtett kérdés bizonyos részleteiről is olvashatunk itt, ilyen pl. a Petőfi- és a Táncsics-tanulmány. Mindkettő az 1848-as baloldal cselekvési lehetőségeit taglalja a Batthyány-kormány időszakában ill. az olasz kérdés vitája kapcsán. De e polémikus hajlam felsejlik az első közléshez képest tett változtatásokban is; így pld. a kötet második Batthyány-tanulmányában az első közléshez képest kap egy-egy jegyzetnyi oldalvágást Erdődy Gábor és Gergely András is. A kötet elméleti alapvetésének kétségkívül a „Negyvennyolc a nézetek kereszttüzében" c. írás tekinthető, amely vitaindító előadásként hangzott el a forradalom 125. évfordulóján rendezett akadémiai ülésszakon 1973-ban. Ebből a tanulmányból világosan kiderül, melyik az a negyvennyolc, amelyikből a szerző jottányit sem enged. Alapkoncepciója a következő: ahhoz, hogy Magyarország kormányzata 1867-re ismét számottevően elkülönüljön Ausztriáétól, ill. hogy Magyarország átlendüljön a feudalizmus és kapitalizmus választóvonalán, végig kellett harcolnia a szabadságharcot. Kiegyezésre 1848-49-ben az osztrák uralkodó körök merevsége miatt nem volt lehetőség. Ezért Spira György illuzórikusnak tartja a Batthyánykormány kölcsönös engedményeken alapuló politikáját, s a politikai realitásérzék legfőbb letéteményeseit 1848-49-ben a magyar baloldal képviselőiben látja, akik „kezdettől fogva teljesen elképzelhetetlennek tartották a békés megoldást, s ezért kezdettől fogva teljesen bizonyosra vették, hogy a szó előbb-utóbb a fegyvereké lesz". Ugyanakkor Spira György szerint a történelem végső soron nem a radikálisokat ill. Kossuthot igazolta, tehát azokat, a Vil· a megvalósíthatóknál nagyobb célokat tűztek maguk elé; ám ahhoz, hogy a forradalom alapvető célkitűzései megvalósuljanak, a megvalósíthatóknál távolabbi célokért kellett harcolnia az országnak. Spira György számára tehát 1848-49-ben a baloldal állásfoglalása jelenti a mércét; 1848-49-et viszont 1867-hez méri. Mint azt a Batthyány- és a Kossuth-portréban is írja, Batthyányi 1867-ben igazolta a történelem (ti. Spira Batthyányját), de 1849-ben a jelen az ellenforradalmi kivégzőosztag elé juttatta. „Mert a történelem nem csupán azokkal bánik el könyörtelenül - ha teheti -, akik a lehetségesnél szebb jövőért verekednek inuk szakadtáig, de könyörtelenül elbánik - ha teheti - azokkal is, akik nem álmodoznak elérhetetlen célokról, hanem pusztán a szemhatáron valóban kirajzolódó jövő kapuját törekednek megnyitni, s éppen, mert nem harcolnak elérhetetlen célokért, az olyan célokért fegyvert fogók végletes harci módszereinek az átvételét is kerülni igyekeznek"(59.) Kossuthtal kapcsolatban pedig így summázza ezt a paradoxont,,...jóval többért harcolt mint amennyit ténylegesen elérhetett, s ezért semmibe vette azt amit ténylegesen elért; azt pedig, hogy legtávolabbi céljaiig nem juthatott el, nem avval magyarázta, hogy ezek már ténylegesen elérhetetlen célok voltak, hanem avval, hogy őt a kegyetlen sors egyetlen kurta esztendő elteltével örökre elütötte a hatékony cselekvés lehetőségétől" (100.) Ugyanakkor Spira György elhatárolja magát 1867 felmagasztalóitól is, hiszen véleménye szerint 1867, de még a negyvennyolcas vívmányok összessége is kevés volt a Habsburg-birodalom válságának megoldásához, Magyarország pedig a kiegyezéssel sorsát „végérvényesen és jóvátehetetlenül hozzákötötte a Habsburg-birodalom sorsához". (355.) Spira György szerint a 18. századra, a török veszély elmúltával, megszűnt a birodalom létének értelme, s ezért szükségszerű következmény volt a birodalom - s így 1867 után Magyaroroszág -felbomlása is. Spira György tehát egy kettős mértékrendszerrel dolgozik; van egy vonatkoztatási rendszere a másfél év eseményeire, s van egy másik arra a hosszútávú folyamatra, amelynek negyvennyolc csak egyik, bár igen fontos állomása. Véleménye szerint „valamely múltbéli eseménysor történelmi jelentőségét ugyanis sohasem az szabja meg, milyen okok késztették az események részeseit lépéseik megtételére, s még csak nem is az, milyen közvetlen következményeik voltak a szóban forgó eseményeknek, hanem egyedül az, hogy a kérdéses események milyen tartós hatást gyakoroltak a további történelmi fejlődésre ".
