Századok – 1991

Történeti irodalom - Kabdebó Tamás: Blackwell küldetése (Ism.: Spira György) III–IV/361

TÖRTÉNETI IRODALOM 363 országgyűlés és a honvédelmi bizottmány már 1848 szilvesztere előtt Debrecenbe települt. S értetlenül állok Kabdebónak az előtt az ismételten (272. és 278.1.) megkockáztatott kijelentése előtt, hogy Kossuth 1868-től kezdve hozakodott elő a dunai konföderáció gondolatával; hiszen Kossuth - tudjuk - éppen hogy korábban, az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején lépett fel evvel az elképzeléssel, a kiegyezés nyélbeütése után viszont örökre elejtette a konföderáció tervét. Végül pedig sajnálatosnak tartom, hogy Kabdebó kiadatlan és nyomtalanul eltűnt kéziratként emlékezik meg (251.1.) Batthyány Kázmérnak azokról az ötvenes évek elején franciául írott (s Blackwell által azután angolra fordított és némileg át is dolgozott) jellemrajzairól, amelyekben a gróf fontosabb kortársairól adott arcképvázlatokat; hiszen ezt a kéziratot néhány éve - igaz, csak meglehetősen gyarló magyar fordításban - nyomtatásban is közzétette Füzes Miklós (a pécsi Janus Pannonius Múzeum évkönyv-sorozatának XXVI-XXVIII. kötetében). Ezzel azonban még mindig nem értem kifogásaim végére. Indokolatlannak kell mondanom, hogy Kabdebó egy sereg magyarországi településről német nevén tesz említést (s ezeket a német neveket azután a fordítók sem cserélték fel magyar megfelelőjükkel); ugyan kérdem, hány olvasója lesz a könyvnek, aki tudni fogja például, hogy a Laanschitz név (116.1.) alatt Cseklész rejlik. S vajh melyik folyóra kell gondolnunk, mikor a könyvben a Szávába ömlő Sanról olvasunk (85. 1.), jóllehet eddig úgy tudtuk, hogy a San nem a Száva, hanem a Visztula mellékfolyója? Amint ember legyen a talpán az az olvasó is, aki az egyszer (134.1.) Grün Bauern, másszor (150. 1.) Grün Bauer néven emlegetett pozsonyi szállóról ki fogja találni, hogy az valójában a híres Zöldfa (=Grüner Baum) fogadó volt. Amit pedig az imént a német településnevekről mondtam el, annak rokon esetéről szólhatok a szerző által emlegetett egykorú hírlapok kapcsán is. Kabdebó Tamás ugyanis - nem tudni, miért - átvette azt a némely országokban a 19. században elterjedt hibás álláspontot, hogy az idegen nyelvű hírlapok címét fordításban kell közölni. Az ő szövegében tehát egy sor magyar, német és horvát lap címe angolra fordítva jelenik meg, s így, mivel könyvének fordítói ezeket nem fordították vissza az eredetire, de magyarra sem ültették át (ami pedig megfelelt volna az ő eljárásának), a tájékozatlan olvasón olyan hiedelem lehet úrrá, hogy a Habsburg-birodalom területén a tárgyalt időszakban seregnyi angol lap jelent meg. Aki pedig kitalálja, hogy az adott esetekben ténylegesen nem angol lapokról van szó, az is törheti a fejét, hogy például a Pest Gazette álnév mögött mikor keresendő a Pesti Hírlap és mikor a Pester Zeitung. S ez az a pont, ahol át kell térnem a fordításra, mégpedig jóval részletesebben, mint ahogy ezt hasonló könyvismertetések írói általában tenni szokták. Mert - bár az angol eredetivel nem volt módom egybevetni a fordítást - annyit pusztán a kiadott szöveg alapján is megállapíthattam, hogy botrány, ahogy fordítás címén elbántak ezzel az értékes monográfiával, s hogy egyszerűen érthetetlen, hogyan bízhatták e könyv átültetését olyan emberekre, akik nemcsak magyarul nem tudnak, de a magyar történelemben és a magyar történeti terminológiában sem rendelkeznek kellő járatossággal. Hogy a fordítók a 'munkáltató'-t 'munkaadó'-nak nevezik (31. 1.), hogy 'lapalji jegyzet' helyett 'lábjegyzet'-et (értsd: foot-note vagy inkább Fussnote) írnak (54. 1.), hogy a 'híven' határozót a Tiűen' szófacsarmánnyal (55. 1.), a 'mihelyt' kötőszót pedig 'amint'-tal (55., 58.1.) cserélik fel, hogy a 'nyerstermény'-eket 'nyersanyag'-oknak nevezik (85.1.), hogy a Triilönböző' szót többször is "különféle' értelemben használják (124., 269., 273.1.), hogy az 'iránt' névutót 'felé'-vel helyettesítik be (270.1.), hogy 'emez elvek' helyett 'eme elvek'-et írnak (így, szó végi ζ nélkül, 80.1.), hogy az 'is' kötőszót nyugodt lélekkel rakják az állítmány elé ilyen szerkezetekben: .Akárhogy is volt..." (242.1.), „Bármennyire is hiábavaló..." (275.1.) - mindezt és az ezekhez hasonló nyelvi vétségek sokaságát talán említenem sem kellene, nem mintha ezek bocsánatos bűnök volnának, hanem mert típushibák, amilyenekkel a napisajtóban is lépten-nyomon találkozhatunk. De hogy egy a kortársak szóhasználatát visszaidézni hivatott szövegrészben 'oláhok" helyett 'vlachok'-ról beszélnek (56-57.1.), azt már mégsem hagyhatom szó nélkül. És nem hagyhatom szó nélkül a szövegben újra meg újra felbukkanó értelmetlen vagy értelmükből kiforgatott mondatszömyetegeket A 75-76. lapon például arról olvashatunk, hogy Blackwellnek a negyvenes években Pesten „látnia kellett a Nemzeti Múzeum épületét..., ami [értsd: amely] a Széchényi Ferenc adományozta Nemzeti Könyvtárnak is otthont adott, s itt Széchenyi István apjáról van szó, aki Blackwell egyik leggyakoribb házigazdája [értsd: vendéglátója] volt". S ezekután törhetjük a fejünket, vajon hogyan fordulhatott meg Blackwell a negyvenes években oly gyakran Széchényi Ferencnél, aki tudvalévően még 1820-ban elhunyt; míg fel nem figyelünk az idéztem mondathoz kapcsolódó lapalji jegyzetre, amely közli, hogy „1842 és 1845 között Széchenyi István legalább tizenötször fogadta Blackwellt", s ezzel világossá teszi, hogy az adott helyen mégsem Széchenyi István apjáról van szó, hanem arról, hogy a mondat fordítója képtelen megoldani azt a problémát, miként vonatkoztassa a vonatkozó mellékmondatot a magyarban is arra (nevezetesen: Széchenyi Istvánra), akire ténylegesen vonatkozik. De talán ennél is épületesebb, amit a 203. lapon olvashatunk az 1848 utolsó hónapjában történtekről: „December 6-án Franz von Schlick [így, ck-val!] csapatai Galíciából betörtek Magyarországra. Mindez Ferdinánd lemondását megelőzően történt, unoka-