Századok – 1991

Közlemények - Vanyó Tihamér: Egyháztörténeti források művelődéstörténeti jelentősége III–IV/332

EGYHÁZI FORRÁSOK TÖRTÉNETI JELENTŐSÉGE 335 mészete miatt ellentétbe került féltestvérével, Nagy Lajos királlyal, s a pápa ismételten is szigorú vizsgálatot indított ellene.10 Részben változott világról tanúskodnak a Lukcsics közölte supplicatiók a 15. század első feléből. A szokványos javadalmi és lelki kéréseken kívül egyre több jele van a közeledő török veszedelem keltette aggodalomnak, az egyházi, különösen a szerzetesi fegyelem hanyatlásának, az élet eldurvulásának és az erőszaknak. Egyháziak is résztvettek ilyen cselekedetekben, s ámbár a legtöbbször önvédelemből tették, biztonságból mégis föloldozást kértek a szabálytalanság (irregularitas) következménye alól. Mezősomlyó plébánosa kényszerűségből megcsonkíttatta tolvaj familiárisát (1432). Egy Zágráb egyházmegyei lelkipásztor pedig a több fegyveres kíséretével neki kárt okozó egyént nyíllal halálosan megsebesítette (1436). Ladislai Balázs váradi kanonok polgári ruhában a török ellen harcolva közülük egyet megölt, és egy kevély laikust halálra korbácsoltatott (1447). Egy váradi pap a vele veszekedő, majd verekedő s kardot rántó világi embert önvédelemből husánggal halálosan megütötte (1448). De találkozunk a kérvények közt a bűnözés aljasabb megnyilvánulásaival is, például egy szepesi kanonok birtokügyben pénzért levélhamisításra vetemedett (1448). Egy asszony pedig a vele kegyetlenül bánó férjét megmérgezte (1450).11 A kérvénykönyvek magyarországi adatainak kiadásával lényegében véve meg lehetünk elégedve, hiszen 1342-től 1370-ig és 1417-től 1455-ig rendelkezésünkre állnak, s a hiányzók fényképezése folyamatban van. Annál kevésbé dicsekedhetünk történetíróink részéről való fölhasználásukkal. Ezzel kapcsolatban azonban egy sikeres kivételről meg kell emlékeznem. Tóth-Szabó Pál az Akadémia megbízásából századunk elején tanulmányozta VI. Sándor pápa (1492-1503) kérvénykönyveit a Dataria levéltárából. Forráskiadást nem készített, de gazdag anyagát lelkiismeretesen és okosan ismertette a Századokban megjelent négy tanulmányban. Az első a javadalomhalmozásokkal foglalkozik, a második a szerzetesség hanyatlásával és a kommendátor-rendszerrel, a harmadik a kegyúri joggal s az egyházi bíráskodással, a negyedik a kiváltságok, címek, exemptiók, templombúcsúk, ereklyék kérdésével. Kutatásait jól összehangolja az addigi irodalommal. Szilárd levéltári megalapozása által munkája máig is megőrizte értékét.12

A Curia Romana egyéb középkori levéltáraira vonatkozólag Érszegi Gézának a 7. jegyzetben idézett tanulmányára utalok. Sokkalta nagyobb nehézségekkel találkozunk az új- és legújabbkori vatikáni fonások fölhasználásában. Az egyház központi igazgatása nagy változásokon ment át, sok új kormányzati szerv létesült, például a nunciatúrák és a kongregációk Ezzel együttjárt a levéltári anyag nagyobb szétszóródása és az írásbeliség terjedésével föllépő, s egyre fokozódó gyarapodása. Igaz, az új beosztásban könnyebben és gyorsabban megtaláljuk a megfelelő forrásokat, mint például a kérvénykönyvekben. De nem tudunk úrrá lenni a mérhetetlen anyag tanulmányozásán, föltétlenül szükséges rövidítésének és közzétételének mikéntjén. Ezzel párhuzamosan jelentkeznek a nyelvi kérdések is. Ezért például a nunciusi jelentések kiadása — kevés kivétellel — a 17. század közepe táján megállt. A művelődéstörténészt elsősorban érdeklő pápai kongregációk (minisztériumok) kutatása pedig még gyermekcipőben jár, s a szükséges segédkönyvek és a mintaként szolgáló publikációk sem kielégítőek. Hazai kutatóink legtöbbje is alig lépte át a középkor határát, a 17. századon túlra pedig csak néhányan merészkedtek. Fondokra kiterjedő módszeres forrásközlés és értékelő földolgozás pedig ritka,