Századok – 1991
Közlemények - Kabdebó Tamás: A magyar–ír párhuzam és Arthur Griffith magyar történeti forrásai III–IV/309
310 KABDEBÓ TAMÁS vadnak, arcpirulva, mint azelőtt, visszamene, az angliai királyné pedig megüzené a franciáknak, soha többször olyan állhatatlan, hamis, csalárd emberrel tractába nem ereszkedik..." Magyarország és Írország közös sorsának eszméje II. Rákóczi Ferenc fejedelemtől származik, aki hazája felszabadítása érdekében XIV. Lajossal kényszerült szövetségre lépni a Habsburgok ellen. Tanúja volt, hogy a magyarországi török uralom megszűnésével (1688) hogyan kebelezi be az osztrák birodalom a félig független Erdélyt, és hogy a „visszahódított" Magyarországon hogyan kezdi kiépíteni abszolút hatalmát. A Rákóczi vezette szabadságharc (1703-1711) nem annyira a reguláris hadseregek összecsapása, mint inkább gerillaháború volt. „Mióta Caesar a gallok ellen hadat viselt, nem hiszem, hogy ehhez hasonló háború előfordult volna." - írta Rákóczi.5 Hadi sikereinek tetőpontján (1707) Rákóczi detronizálta a Habsburg-házat. Megelégedvén az uralkodói címmel, nem koronáztatta ugyan királlyá magát, de szemében a trónfosztás jelentősége a Stuart-restauráció írországi kísérletével volt egyenértékű.6 Franciaországnak érdekében állt Anglia műiden eszközzel való gyengítése; következésképp a magyar felkelés támogatása az Angliával szövetségben álló Habsburg uralkodó ellenében éppúgy, mint az angol elnyomás ellen küzdő írek harci kedvének ébrentartása. A francia diplomácia tehát felismerte és megpróbálta — ha nem is egy időben — kiaknázni a „helyzetek hasonlóságát". Rákóczinak a magyar függetlenség visszaállítására tett kísérlete száműzetéssel, katonai vereséggel és egy, főleg Ausztria, illetve a magyar nemesség érdekeit szolgáló társadalmi-gazdasági kiegyezéssel végződött. De Magyarország életében a gyarmati korszak (1688-1703) a felkelés eredményeképpen egy félgyarmati korszaknak (1712-1847) adta át helyét. O'Connell félelmetes híre a 19. sz. elején egész Európát bejárta, Magyarországot is beleértve. A nemzeti nyelv felélesztésével új irodalmi és politikai orgánumok jelentek meg, melyek aligha térhettek ki O'Connell tevékenységének ismertetése, ületve méltatása elől. így pl. a Regélő 1835-ös évfolyamában beszámolót olvashatunk a parlamentben elért fényes sikereiről, azAtheneum 1837. március 26-i száma lelkesen üdvözli, mint nagy hazafit, a függetlenségéért küzdő Írország vezetőjét, és Kossuth Pesti Hírlap-jának 1843-ban megjelent számaiban is lépten-nyomon találkozhatunk nevével.7 Ugyanez év őszén A. J. Blackwell, a brit kormány magyarországi megbízottja (egy skót származású katolikus, 1798-1886) azt jelentette bécsi feletteseinek, hogy az esztergomi érsek az ír helyzet felől tudakozódott nála. Kopácsyt igen aggasztotta az éhínség, és érdekelte, hogy Blackwell személy szerint lát-e valamilyen megoldást. Blackwell azt válaszolta, hogy Írországban a népszaporulat jóval meghaladja a munkalehetőségek számát, így az írek az éhínségtől függetlenül is kivándorlásra kényszerülnek. O'Connellt amolyan ír Kossuthnak nevezte, aki maga is forradalmi intézkedéseket sürget.8 A fenti véleményt visszhangozza és támasztja alá 1844-ben Sir Robert Gordon, Anglia bécsi nagykövete, mikor bátyjának, Aberdeen grófjának, a brit külügyminiszternek ezt úja: „A Védegylet a tagjait felesketi és egyleti díjat fizettet velük, melyből Kossuth csinos összegű bevételhez jut, így biztosítván a működéshez szükséges anyagi feltételeket. Ε hazafiúi pózban tetszelgő magyarok nem is titkolják, hogy O'Connell
