Századok – 1991
Tanulmányok - Makkay János: Az uráli–finnugor őstörténet néhány kérdése az indoeurópai őstörténet szemszögéből I–II/3
18 MAKKAY JÁNOS zolit törzsei i.e. 9000-től kezdtek észak felé húzódni, főleg a Dnyeper széles medencéjén át, de elsősorban közvetlenül Fehér-Oroszország felől.64 8000 körül már a Daugava völgyénél voltak, 7000 körül már Dél-Finnországban is megjelentek (Kunda kultúra), majd Karélia és Skandinávia arktikus (Komsa kultúra) és atlanti (Norvégia, Fosna kultúra) vidékein is megjelent az első ember. (A Fosna kultúra délibb csoportjai természetesen érkezhettek az északnémet síkság felől is.) A Baltikum a következő évezredekben is megosztott maradt. Délnyugati része inkább nyugathoz kötődött (Magiemose, Ertebölle, majd TRB-jelenségek), vagy önálló térség volt (a mezolitikus Niemen kultúra), míg keleti-északi része a Szwidéri továbbéléseként a Kunda kultúra - Narva(Sperringsz kerámia - jellegzetes fésűs díszű kerámia fejlődési vonalat követte.65 Ε 2. irány vadászai i.e. 7000 körül már az Onyega tavon túl is éltek, az északi Dvina mentén, de Finnország belseje felé még nem fordulhattak, mert aijnak nyugati felét még jég, keleti felét pedig tavak borították. A 10-7. évezredekben működött egy harmadik „etnikai híd" is (3. irány). Ez az Alsó Volga felől vezetett északnyugat felé vadászcsoportokat Karélia középső és északi vidékeire, és onnan tovább az arktikus tengerpartokra, sőt, később délnyugat felé fordulva, Finnország belső területére is. Kiindulása a sztyeppei kései őskőkor gravetti tömbjének Dnyeper-Volga közötti térsége volt. Akadnak, ^kik ezt az ágat tartják a protolappok őseinek.6 6 Dél-Finnországba, sőt Észtországba való lejutásával magyarázhatók lennének az ottani, egészen a középkorig megmaradó lapp szórványok.6 Ha a most említett lehetőségek mindegyikének adunk hitelt, akkor máris látható, hogy csak a jégtakaró eltűnése utáni legelső benépesülés népmozgásai során legalább három jelölt van a protolapp etnikum képviselője számára: az 1. irány közvetlen északnak forduló ága, a 2. irány északra eljutó része, és a 3. irány. Nem szükségszerű azonban arra következtetni, hogy e két utóbbi két teljesen különböző etnikumot képviselt, egymástól idegen nyelvcsaládhoz tartozott. A fentiek alapján fel kell adni azt a felfogást, hogy az erdős zóna a Baltikum és az Urál között (és tőle északra az arktikus vidékek) első (és azt követő kiegészítő) benépesülése csak és kizárólag kelet-délkelet felől történt meg. Különösen így van ez a legelső, epipaleolit időszakban, amikor az a terület, amely a PU kis területű őshazájaként (vagy annak egy részeként) is számításba jött vagy jöhet, az Irtis-Tobol-Isim folyók találkozásánál óriási beltenger volt, majd i.e. 13 000-t követően évezredekig lakhatatlan mocsár: a nyugat-szibériai mély medence néven.68 Az Uráltól délre a Káspi-tenger megismétlődő transzgressziói (kiterjedései) és a nyomukban visszamaradt mocsarak jelentettek népmozgásokat akadályozó, vagy lehetetlenné tevő határzónát. Ezek — és más tényezők — együttesen kizárják annak lehetőségét, hogy Nyugat-Szibériából vagy Közép-Ázsiából valaha is érkeztek volna népcsoportok a kelet-európai erdős zóna akár jégtől szabad, akár egykor jéggel fedett területeinek vagy az európai arktikus vidékeknek a benépesítésére. (Kisebb népcsoportok ide-oda való mozgása az Urálon keresztül természetesen nagyon is valószínű. 9 ) Nem is beszélve most arról, hogy ezeknek a nyugat-szibériai és közép- ázsiai területeknek elsősorban a paleolit, de részben a mezolit kőiparai nagyon is különböznek a velük egykorú vagy későbbi kelet-európai kőeszköz-csoportoktól.7 0 Volt ugyan egy elmélet, amely szerint az Urál-vidéki neolitikum és azzal együtt a finnugorság délkeletről, az Aral-tó vidékéről származott volna.7 1 Ezt azonban meggyőző érvekkel már Fodor 1st-
