Századok – 1991

Történeti irodalom - Bardach Julius: O dawnej i niedawnej Litwie (Ism.: Tagányi Zoltán) I–II/176

178 TÖRTÉNETI I RODAI Χ)M kori szokásjogi normáknak a keresztény és egyben kodifikált jogi kánonokba való beépítése és adaptálása, így a továbbiakban a szokásjog! normákról tanúskodik az anyai nagybácsi vagyonának 2/3-os öröklése a vérségi közelség következtében. A 16. századi statútumok megemlékeznek arról, hogy noha a vagyon 1/3 része az özvegyé lehetett, azonban a fennmaradó 2/3 rész pénzzel megváltható volt a vérségi örökösöktől — a szokásjogi normák továbbélése következtében —, és e megváltási pénz nagysága is igen tekintélyes lehetett, akár a 3000 kóp groszyt is elérhette. Ugyanakkor lehetőség volt e harmados jognak az ajándékozása is, mely egy beneficiális függési viszony — lengyelül a „lenno" — csíraformáját képezhette, kialakulását elősegítette. A kötet soron következő tanulmánya egy szintén nagyon régi jogi kategóriának a Litván fejedelemség területén való előfordulását vizsgálja, ami korábban az opole formájában jelentkezett a lengyel területeken. fgy az orosz „iszkaty", vagy pedig lengyelesen a „soczenie" (szukac = keresés) kifejezése mögött egy olyan jogi kategóriát lát, miszerint a kihágások büntetése érdekében egy meghatározott területen keresést vagy nyomozást lehetett folytatni. Az idevágó lengyel és litván adatok szerint a „soczenie" eredményeként a rabszolga megöléséért 3 grzywna büntetést, vagyis váltságdíjat kellett fizetni. A pénzjáradékokon és büntetéseken túl, maradványok formájában, a természetbeni váltságdíj formák is kimutathatók más szláv népek esetében. A cseheknél nyomok vannak arra vonatkozóan, hogy ez az egész közösségre nézve jelentett elkötelezettséget a „testimoni fori communis" formájában. Mint ahogy jeleztük, a szerző a tanulmánykötet első fejezetében elsősorban a Lengyel-Litván unió területén a korai feudális intézmények genezisét vizsgálja, azonban a tanulmánykötet második felében a len · gyei-litván végek sajátos lengyelsége, valamint a litván nemzeti öntudat és nyelv újjászületésének kérdéseivel foglalkozik. így már a korai, 15-16. századi statútumok nyelve analizálásakor jelzi, hogy ezek elsősorban a korai pravoszláv és ősi fehérorosz nyelven voltak megfogalmazva, majd pedig a későbbiek folyamán a litván nemzeti öntudat ébredésének korszakában a törvénykezések szövegeiben nagyon sok lengyel hatás mutatható ki. Ezek esetében is a litván nyelv helyett elsősorban az orosz, illetve a fehérorosz nyelvet alkalmazták. A korai litván nemzeti öntudat kialakulásának analizálásakor foglalkozik a „kétlépcsős" nyelvhasználat kérdésével. így a felsőbb társadalmi osztályok, a nemesség és a polgárság nyelve lengyel volt, és a fehérorosz, majd utána a litván nyelv elsősorban az alsóbb társadalmi rétegben volt használatos. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy a litván nemzeti öntudat ébredése gyakorlatilag nem a litván nyelv újjászületését jelentette, hanem egy sajátos russzifikáció volt. így a lengyel-litván végek etnikai és társadalmi összetételére vonatkozóan az Osztrák-Magyar Monarchia példáját említi, miszerint a Lengyel-Litván unió is egy ugyanolyan soknyelvű állam volt, mint a Monarchia, és ennek esetében sem lehet határokat húzni a térképen az egyes etnikumok között, ugyanis itt is a nyelvhasználat gyakorlata az egyes társadalmi osztályok és rétegek között oszlott meg. Az itteni etnikai viszonyok sajátos megnyilvánulási formája volt a sajátos, partikulárisnak nevezhető, lengyelség és jellemző kulturális jegyei következtében egyben a politikai autonómia és önrendelkezés gondolatainak alapjait is képezték. így ennek révén alakulhatott ki a lengyellitván föderáció és államszövetség gondolata a későbbi időkben. Egyesek itt az I. világháború után egy önálló, föderatív államot kívántak látni, és Pilsudskin túl a wersailles-i békeszerződések idejében a Wilson elnököt követő brit Hymans is ezt propagálta és igyekezett megvalósítani. A litván nemzeti újjászületésnek azonban volt egy olyan megjelenési formája — elsősorban a később kialakuló litván földesurak és polgárok nemzeti ideológiája kiformálása céljából — elsősorban Oskar Milosz elgondolásai alapján, mely szerint a litvánok a lengyelekkel szemben egy korábbi és ősibb indogermán kultúrát képviselnek. így a litván paraszti mesék indogermán eredetűek volnának, és egyesek az ősi indogermán mitológiából vezethetők le. Az ősi litván kultúra az ősi indiai mitológiával is összevethető, a litvánok körében előforduló méh szimbólum a régi egyiptomi jelképekre emlékeztetne, de nem volt idegen tőle a trákon kívül a deloszi és krétai kulturális leszármaztatás gondolata sem. Sőt mi több, a római birodalom kereteiben élő spanyol zsidóságtól való leszármaztatás gondolata is felmerült, ugyanis eszerint a litvánok nemcsak az ősi indogermán baszkok, hanem a római birodalom spanyol zsidóságának leszármazottaiként is felfoghatók. A litvánok ezen kulturális szeparativizmusa hatással lehetett az itteni lengyel végeken egy sajátos kulturális autonómia kialakulására, mely Mickiewicz alakjántúl olyan személyiségek tevékenysége formájában is megnyilatkozhatott, mint Czeslaw Milosz irodalmi tevékenysége. Tagányi Zoltán