Századok – 1991

Történeti irodalom - A Szent-Iványi család levéltára 1230–1525 (Ism.: Mályusz Elemér) I–II/171

172 TÖRTÉNETI I RODAI Χ)M Munkánk megkönnyítése és a kivonatok egyöntetűségének biztosítása érdekében Borsa a Levéltári Közleményekben (1946) összefoglalta a regesztázás szabályait, egyúttal ajánló példa gyanánt közölte a Kölcsey-levéltár 35 oklevelének kivonatát. Mennyiben követtem ezt a mintát, s esetleg miben tértem el tóle, nem tudtam megállapítani, mert irataim közt nem sikerült kéziratom másodpéldányára ráakadni. Ilyen talán nem is maradt birtokomban. Megállapíthattam ellenben, hogy szövegem, amely tehát most már véglegesnek volna tekinthető, bőségesen élt a lehetőséggel, hogy a latin nyelvű oklevelek alapszövegét — egyes kifejezéseket csakúgy, mint hosszú részeket — a magyar fordítás után zárójelben is közölje. Ily eljárás követésére emlékezetem szerint Kumorovitz L. Bernátnak volt először alkalma „Veszprémi regeszták" c. kiadványának (Bp. 1953) sajtó alá rendezésekor. Az ő kezdeményezésének általánossá válását, ami a forráskiadás területén remélhetőleg végleges szakítást jelent az érthetőség kárával járó nyomdai takarékoskodással, kétségtelenül mindenki örömmel fogja üdvözölni. Mivel a kiadvány határozott célja a levéltári fond valamennyi oklevelének ismeretessé tétele, olyan szövegek is nyomdafestékhez jutottak, amelyeket a kutató csak esetlegesen tud értékesíteni. Kíváncsi lévén, mily mértékben érdemli meg az egész közölt anyag az átlagos kutatói figyelmet, megnéztem, milyen mértékben értékesítettem a Zsigmondkori Oklevéltár összeállításakor egyszer már elkészített kivonataimat. Mint kiderült, ekkor alkalmazott elveim az 1387-1410. évekből fennmaradt hét oklevél közül csak egynek figyelembevételét engedélyezték. Évtizedek múlva magam is kevésnek találtam az eredményt, szigorúnak a mércét. Ma további három oklevelet vennék még be az oklevéltárba. Az arány eszerint: 1:6 helyett 4:3 lenne. Azaz ma is szükségesnek tartom, hogy oklevélközléseknél a kritika már az anyag kiválogatásakor érvényesüljön. A teljességre törekvés kiadványunk esetében kétségtelenül indokolt. Az is, hogy Borsa, amikor észrevette, hogy mellőztem az újkori másolatban fennmaradt szövegeket — arra gondoltam ugyanis, hogy azokat bárki paleografiai ismeretek nélkül is el tudja olvasni —, kettőzött érdeklődéssel fordult feléjük. A töredékekből sikerült is neki sorra, nem kis leleménnyel épkézláb okleveleket rekonstruálnia. A kiadói teljesség brilliáns példája a kötet utolsó száma: a szepesi káptalan 1525. dec. 30-i oklevelének 1794. évi hiteles másolata. Felkutatta az eredeti szöveget, amely a szepesi káptalan hiteleshelyi levéltárában őrzött II. protocollumban olvasható, s mivel a jegyzőkönyv fényképe az OL-ban megtalálható, közli ennek DF jelzetét is. Teljes egészében Borsa munkája az index. A 60 lap teijedelmű szövegközléshez 17 hasábos petitszedésfi mutató járul. Ebben, túlzás nélkül mondhatjuk, minden teremtett lélek benne van. Oly átgondolt következetességgel elrendezve, amelyre a tökéletes jelző illik. Összeállítása fárasztó munka lehetett, csak sajnálhatjuk, hogy nem hozta meg a remélt eredményt. Bizonyára Borsa is rájött erre munkája közben, sajnálta azonban feleslegesnek bizonyuló céduláit kiselejtezni. Vagy talán ma is úgy érzi, hogy a teljességgel járó terheket az indexnek is viselnie kell? Arról van ugyanis szó, hogy az oklevelek megőrizték olyan személyek emlékét, akiknek a létéről fennmaradt említések a történész számára semmit sem mondanak. Nézzük az index harmadik adatát: Ábrahám fia Liszló 31, Ábrahám, Pál fia 31. Mindkét név ugyanabban az oklevélben. Ha a 31. számú kivonatot elolvassuk, azonnal látjuk, hogy nem két emberről van szó, hanem egyetlenegyről. Pál fia Ábrahám fia Lászlóról, aki 1326-ban Fejér megyében él, a három megnevezett falunak is lehet a szomszédja. Mivel nevét és emlékét a kivonat nem hagyja feledésbe merülni, a mutatóban nincs rá szükség, főleg nem félreérthető genealógiai kapcsolatban. Hasonló, bizony nem is kevés név, mint felesleges teher máshol is el lett volna hagyható. A betű szerinti teljesség az indexben felesleges, elég az értelem szerinti. Tehát ha nem gondatlanság következménye, hanem megfontoltság eredménye. Az elhagyott említések helyét a tárgyi vonatkozások feltüntetésével részben pótolni lehetett volna. A mutató ugyanis sajnos csak a személy- és helyneveket sorolja fel, a tárgyi vonatkozású adatokat mellőzi. Annak, hogy ilyen jellegű legyen az index, nagy hagyományai vannak. Annak idején a Zsigmondkori Oklevéltír Fejérpataky által kiadásra előkészített anyagával kezembe jutottak a nyomtatásban már megjelent oklevelek regesztái is. Ezeket összevetve a diplomatáriumok szövegével, meglepett, mennyire beérik a genealógiai adatok megörökítésével, ugyanakkor mellőzik az érdemleges vonatkozásokat. Ekkor eszembe ötlött, hogy a Zsigmond német uralkodói okleveleit tartalmazó W. Altmann-féle hatalmas kiadvány is talán azért oly sivár, mert a szerkesztő nem törekedett az oklevelek érdemleges mondanivalójának kihüvelyezésére. Kiadványunk értéke abban rejlik, mint általában a hasonló családi diplomatáriumoké, hogy egy kis társadalmi egység életéről hosszabb időközből fennmaradt emlékek viszonylag nagy csoportját tálja fel a